Látomások árnyjátéka...

Néha olyan a világ, mintha a természetes fénynél is tisztább lenne. Valahol mélyen. Végtelen mesterséges álarc mögött bújkál. Úgy hiszem, ez a fény a világ szépsége. Csodálatos!

A napokban hallucináltam. Utaztam. Láttam a házunkat, közelről, a falon a koszos por szemeket. De üres volt, mint mindig. Egy lélek se jár arra. Egy kihalt vidék. Oda csak vándorok járnak megpihenni. Mintha egy kolostor lenne. És tényleg nem tudja senki mi történik a falain belül.
Még egy temetőbe is járnak emberek. Ott még laknak is. Az öröklétben.
Aztán a fényben utaztam egy távoli helyre. Ahol az elégedettség illata száll a szélben és ha megnyalt ujjunk hegyét az égbe tartjuk, utána mámorító alkohol rakódik le rá. Fogalmam sincs mi ez a hely, de jó volt látni. Sajnos nem éreztem és nem éltem át, hanem csak láttam.

Lényegében ennyi volt az egész. Lehet így is túl sokat mondtam.
Olyan érzésem van, mintha nem lenne különbség tér és idő között. Amikor meg tudod mondani a pontos időt, anélkül, hogy órát használnál. Nem számít hol vagy, az sem hogy mikor. Mert a kettő kezd egybe mosódni.

A hallucinációimról akartam írni. De csak most találtam meg a megfelelő módot, hogy elmondhassam.

Minden annyira régen kezdődött, hogy már nem is emlékszem rá. Talán az a legjobb emlék róla, hogy régen kezdődött. De az is a legjobb emlék róla, hogy még mindig tart. Pedig nem egy ajándék, hanem egy kereszt. De attól erős az ember, hogy állandóan cipelnie kell magát. Állandóan küzdeni. De még nem tudnék róla vidáman beszélni.
Szeretném ha úgy tudnék beszélni róla, mint egy nagy tanító. Bár tudom, hogy hiba oktatni. Az emberek akkor örülnek ha szabadok és akkor szabadok, hogy ha nem szabunk nekik határokat. Teljesen szabadnak hagyjuk őket. Mint egy madárt, aki a kalitkában meghal.
Szabadság. Fura közhely.
Bárcsak ez az írás is egy hallucináció lenne.

Minden valahol úgy kezdődött, hogy egy ember felébresztette bennem a hitet. Ismét el tudtam hinni, hogy különleges vagyok és nem kell többet félnem attól, hogy rejtegessem. Leginkább magam elől próbáltam elrejteni, mert iszonyatosan félelmetes, degradáló és pszichikailag feldaraboló érzés volt skizofrénnek lenni.
Néha voltak dolgok, legtöbbször hangok. Azonnal elrontották a kedvemet és azonnal eszembe juttatták milyen érezni az öngyilkos ösztönt. Bár az is szerepet játszott, hogy ez egy elég kemény lap tud az ember kezében lenni. Ezzel sok mindent ütni lehet, de elismerem, hogy csak egy dologra használtam kifogásként: hogy el tudjak zárkózni a világtól.

Egy hónapja írom ezt a posztot és nem jutok sose a végére. Nem merem leírni. Félek, hogy valósággá válik.
Még mindig nem találtam meg a megfelelő módot, hogy elmondjam.

valahonnan a végtelenség irányából föléd lógatnak egy dobozt
beleraktak egy posványban érlelt vágyat, amit ha teljesítenél
csak unott pofával leköpnéd,
letagadnád
álmaidban úgy képzelnéd el, hogy a feszülő kötelén himbálózó
ajándék addig tépné az idegeidet, míg a beteljesülés maghasadásnyi
energia felszabadulásával szétröpítené az összes orgazmusod
emlékét egy-egy fekete dobozban, melyek aljára gravíroztattad
a postacímedet, hogy mindenki, akinek kérdése lenne, meg tudjon keresni
senki nem írna, mert egyiket se élvezted igazán, szellemileg elsivatagodásban
, fizikailag artéria-rángásban kicsúcsosodó szeánszok, ahol azért
nem gyújtottak gyertyát mert az isten csak akkor nézte volna
ha feszítővasakkal távolítjátok el a másikat testetektől
és a síkos nedvektől mocskos
arcotokról kellett volna lenyúzás után lemajszolnia az összes hazug rezdülés
csengette érzelmi önmeghazudtolást
álmodban úgy képzelted el, hogy a vágy nem azt diktálja
hogy nagyobb dolog elérését kívánd
hanem azt, hogy egy csatornába eljuthass és megtaláld azt a
patkányt, akinek élete álma, a legyek urában leírt disznófej
megevése, együltő helyében

Valahol az elmúlt emlékfoszlányok létezése előtt tudtam utoljára ide írni. Olyankor, amikor még egy másik helyen voltam, nem tudom hogy kell oda visszanézni, de felettébb fura érzés tölt el, színtelen szobára emlékeztet, ahova beszökik a fény, de a fehér falakat nem tudja színesre festeni, csak a fény üres, végtelen színe és szaga tudja eltölteni a helyiséget
most kezdi a sok megszokás szétszakítani az elmémet és darabjaira akarja szaggatni mind azt a magabiztosságot, amit magamba tudtam szívni, amit el tudtam képzelni és amit újra az óhazában eltöltött idő alatt nem hánytam ki, mert felkavarta a gyomromat látni azt a mérhetetlen poshadt állóvizet, ami itt fogadott, eltelt egy kis idő és újra kénytelen voltam azt csinálni, amit itt mindig is csináltam: megőrülni és megkívánni a halál büdös szájából felcsapó büfögés illatát

Megint egy spirálokkal takarózó örvénybe keveredtem, ahonnan nem akarok kijönni. Kitekintek néha, de annak több értelmét látom, ha magam köré gyűjtök sok hasznos dolgot. Annyi zavar, hogy bármit csinálok, az odáig fajul, hogy jobb eszközökkel sokkal jobbra tudnám formálni. De azzal próbálom vigasztalni magam, hogy ez a maximalizmusom. Hogyha újra tudott születni, mert elpusztítottam, először átváltoztattam egy földigilisztává, majd a közpébe belenyomtam egy csikket, utána eltapostam azt a végét, amelyikről azt hittem, hogy nem ott van a szeme. Direkt azért a célért, hogy végig kelljen néznie, hogy lássa. Utána nem emlékszem mi történt, lehet nem is érdekelt. Azt hiszem inkább csak az önutálatot formáltam ilyenné, mindig azt mondja, bármi amit teszek az nem elég jó, és mindig azt mondja, hogy csak nekem nem jó. Kurvaannyát. Neki. De kinek? Hagyjuk inkább. Ne menjünk bele inkább. Bár még sose jártam olyan helyen, ahol azon kell gondolkozniuk az embereknek, hogy az önutálatuk a hibás, vagy önmaguk. Melyik volt előbb? Az, hogy szavakat tudtam kimondani, vagy az önutálat? Nem tudom, de én ott voltam.

Most pedig köszönd meg, hogy téged is megteremtettelek és a világon lehetsz.

Nagyon régóta akarok írni, normális terjedelmű dolgokat. A vers olyan, mint egy kicsi, de iszonyat tömény spangli. Fél perc sincs az egész, de utána órákat agyalsz a dolgon. A novella az már inkább olyan, mint egy gomba. Eltart maga az esemény 4-5 óráig, majd a feldolgozás fázisa is ugyanúgy sokkal több, napokat is igénybe szokott venni olykor. A regényt remélem nem kell kifejtenem, legfőképp, mert nem tudok más narkót felhozni példának. Főleg mert nem tudok olyanról, ami napokig tartó trippet nyújt.
A hosszú írással az a bajom, hogy kénytelen lennék belebújni a műbe, időm is lenne rá, de egy lusta mocsok vagyok, aki fél attól, hogy önmagában találja meg önmagát.
Pedig csak meg kéne őrülni, ment már máskor is.

Te is voltál már őrült, de letagadtad.

Vissza kellett fejtenem az elmémben lévő elkötéseket. Pedig megint minden olyan gondossággal volt felkötözve és rögzítve, mintha egy szőlőst néznék. Karókkal és mesterséges támasztékokkal életben tartott élőlény.
Agyszeleteim szőlő-barázdái között olyan rohadt fürtök voltak, amiktől hasmenéses vacogás fogota el az agyamat. Reszketett és csak annyit tudott motyogni, utálom a karácsonyt.
Gyerekként szerettem és mindig tömény boldogságot adott, hiszen együtt volt a család és megünnepeltük, hogy átsegítettük egymást egy újabb éven. Sosem hittem őszintén Jézus erejében, tetteinek igazában így sosem róla szólt huszonnegyedikének estéje. Az a kijelentés, hogy a kisjézus hozza az ajándékot, pedig olyan mondatnak tűnt, mint az "aki kíváncsi hamar megöregszik". Olyan mondat, amit azért mondanak, mert muszáj mondani valamit. Én meg azért nem töltöttem fel értelmes tartalommal, mert semmit nem éreztem muszájnak. Az iskola se volt muszáj, néha érdekelt a matek és akkor hajtottam magam, hogy megértsem. Aztán amikor nem érdekelt és mással voltam elfoglalva, akkor rossz jegyeket kaptam. Megmutattam otthon az ellenőrzőmet, eltelt fél óra és már nem érdekelt a rossz jegy sem. Sosem éreztem, hogy hanyag lennék, vagy hogy beleszarnék a világba. Szimplán csak úgy éltem, hogy jól érezzem magamat. Akkor éreztem jól magamat, ha azt csinálhattam, amihez kedvem volt, ami érdekelt. Az apró kötelességeket megcsináltam és mindig volt leckém, mert ennyire minimális szinten volt az iskola iránti érdeklődésemnek egy alap fokozata.
Most témát váltok, mert nem tudom még pontosan leírni, hogy mi is az a megfoghatatlan és varázslatos dolog, ami a legtöbbet foglalkoztatott. Ha tudom, akkor pedig nem akarom leírni, mert jól esik, hogy van még egy személyes titkom.
A karácsony is érdekelt, bár már nem emlékszem, hogy milyen szempontok szerint vásároltam ajándékokat családomnak. Valójában egy ajándékot nem tudnék felsorolni, amit bárkinek valaha vettem. A tavalyiakra se emlékszem.
Aztán jöttek az évek, amikor semmi lövésem nem volt, vettem mindenkinek egy cd-t és egy könyvet, aztán leszartam és elfelejtettem, hogy mennyire haszontalan ajándékokat kaptam én is; sose olvastam el azokat a könyveket, van amelyik csak aznap este volt a kezemben.
Idén úgy éreztem meg fog törni ez az átok; az én részemről megtörtem, mert tudtam gondolkodni és érdekelt az, hogy hasznos ajándékkal mutassam ki a hálámat és köszönetemet mindhárom családtagomnak. Borzalmasan jól esett, hogy sikerült és örömüket lelik bennük.
Aztán elszomorodtam egy kicsit, mert engem ugyanúgy nem ismernek, bár ők is fél lépéssel közelebb kerültek a megoldáshoz mint én, mert az elmúlt 3 évben jórészt csak egy szerzőtől olvastam könyveket. Három ilyen könyv lett a "jutalmam", ebből csak az egyiket olvastam még.
Ha összességében visszagondolok olyannal leptek meg, amiknek hasznát fogom venni, egyszóval nem is értem most már mi a probléma tárgya. Talán csak annyi, hogy a gyerekkori öröm őszinteségét az igazi, szeretetteljes karácsony se tudja visszahozni.

Nézz magadba és gondolkozz el azon, hogy kinek és mit akarsz bizonyítani.

Ha rájöttél mondd el. Ha rájöttem elmondom.

Elhatároztam, hogy el kell pusztítani. Nem tűnik más megoldás felfoghatónak.

Oda akarok jutni ahol szeretnek, de nem akarok senkit viszontszeretni. Nem vágyom arra, hogy vágyaim legyenek, csak egy ölelésre vágyom egy vonzó lánytól, hogy ha visszagondolok akkor azt tudjam mondani, hogy megérte, mert őt bármikor magamhoz szorítanám. Annyira szeretném, hogy az ölelésről a legjobb emlékeim ne azok legyenek, amikor gyerekként megölelt egy-két közeli rokon.

Mikor fel akarod ruházni magadat világraszóló hatalommal és úgy érzed már csak pillanatok kérdése és minden erőfeszítésed megtérül. Valóságot teremthetsz magadnak, véled, de nem. A hatalom a legnagyobb bilincs, felruház olyan kötelességekkel, amiket ha nem teljesítesz egy nyomoréknak fog tekinteni az egész világ, mindenki egy lecsúszott selejtnek lát.

Nagyon akarod, hogy szeresennek, de mégis az tűnik ösztönös cselekedetnek, ha azokhoz közelítesz, akik gyűlöletet adnak ki magukból. Semmi tiszteletre méltó nincs bennük és az emberi féregnyúlványok közül másztak fel, egy pocsolyába rejtett pénisz lőtte ki őket spermájával együtt. De neki se feje se teste nem volt.

Van olyan, amikor annyira csinálni akarsz valamit, hogy bármennyire erőlködsz, csak egyre jobban szétfolyik minden és a végén már csak az marad számodra, hogy egy szobában ülsz a gondolatoddal, mely azt közli: mért nem csinálom? Szétpattintja a fejedet és bármennyire akarsz vonaglani a cselekvések okozta nevetséges izgalomtól te ugyanúgy csak ülsz, nézel és álmodsz. Olyan világról, ami valahol a jövőben játszódik, a helyet sose tudod kitalálni, de az idő mindig szilárd alapokon állva tudatja tücsökciripelés ritmusára kinyíló virág-agyaddal, hogy mennyi idős vagy. Valahol egy sikeres életet élsz és egyszerűen csak az vagy aki akarsz lenni, semmi más, semmi különösebben bonyolultabb dolog. Egyszerűbb mint egy fehér fal, még csak a fényt se veri vissza.
Csak ott akarsz lenni személyesen is abban a világban, amikor valóra válik. Amiért eladtad a lelkedet az ördögnek. Amikor rájössz, hogy mégsem vagy Isten, amikor kifolyik a szádon a nyálad, ami azért gyűlt össze a szádban, hogy köpjed le a valódi Istent. Amikor rájössz, hogy saját magadnak adtad el a lelkedet és a blokkot álmaidban használtad fel. Amikor azt álmodtad, hogy egy vadidegen lányba hatolsz be. Majd amikor kivetted belőle a péniszedet és megkönnyebbülve dőlnél hátra megpihenni a jól végzett munka után, futólag az arcába akarsz nézni és látod, hogy az anyáddal keféltél. Fel akartad itatni a spermádat a blokkal, a méhéből. Visszatértél oda ahonnan jöttél, viccnek talán elmegy. A kurva anyád?

Egy napon, amikor azt fogod hinni, hogy előre tartasz, új dolgokat tanulsz és új emberekkel találkozol akkor gondolkozz el azon, hogy csak ugyanoda tartasz ahonnan jöttél. Ugyanazokat csinálod végig megint, amiket már tudsz. Ahhoz hogy egész legyél, körbe kell érned.

A másik dolog, amit te mondasz magadnak, az lehet hogy hazugság, orbitális baromság, beteges képzelődés, de a tiéd. Ha születik egy gyereked ugyanúgy a tiéd és felelősséggel tartozol érte ha sorozatgyilkossá válik vagy terroristává.
Volt egy gondolatom, ami azt mondta meg nekem, hogy mikor fogok meghalni. Nem is gondolat volt talán, hanem egy hang, amit én hallottam, vagy hallani akartam, már nem emlékszem, ott volt! Hallottam!
A világon mindenki azt mondta nekem, hogy ne foglalkozzak vele, szarság az egész, felejtsem el. Mért? Mindegyik ilyen ember menjen a picsába!
Az én teremtményemet nem fogom elpusztítani, felelősséggel tartozom érte, miattam van a világon, miattam. Értem. Nem tudom eldobni. Gyengeség, vagy félelem, nem tudom, de mellettem kell maradnia, szeretném ha ő is látná, hogy próbálok átváltozni valamivé. Különben is, van még addig a napig 420 nap. Amíg nem jön el a nap, addig mért kell megmondani nekem, hogy mit kezdjek vele? Nem aznap kéne kezdeni ezzel az egésszel valamit?
Így végiggondolva lehet nem is kell elpusztítani, lehet magamtól is beteljesedem. Ott van valami az alagút végén, egy függöny, amit magam után le tudok ereszteni és mindenki aki benéz az a végtelenséget magába foglaló sötétséget fogja látni.

az értelmetlenség világa

5. rész

valahol félúton elvesztették magukat és nem tudták meddig jutottak el
megint utakról van szó, ahol még kereszteződés sincs, éppen ezért nehéz
végigjutni rajta, nincs más választásod, csak ez az egy van, emelkedő, lejtő
de lehet csak azért nem sík az egész, hogy ne láss végig rajta, ne tudd ha
üresség vár a legvégén és csak üveges tekintettel leszel képes tudomásul
venni, hogy minden hiába volt
hányszor történt meg velük? nem fontos, ott vannak ahol a leglangyosabb a víz
nem is hideg, hogy ne kelljen félni a fázástól és nem is meleg
hogy nehogy egyetlen egy izzadtságcseppük kárba vesszen, minden hibátlan és arra
teremtődött, hogy ne legyenek erőfeszítések,
körmönfont az egész helyzet, ők ketten vannak, de te egyedül
nincs veled más ebben a tapasztalásban, az élményt nem tudod elosztani,
nem egy szám, hogy ugyanannyi maradjon neked is és másnak is, ezért önző vagy
ők is azok, és csak a munka jár a fejükben, miközben nem tudják eldönteni, hogy félnek
a másiktól vagy szeretik, mintha egy árnyék lenne, külsőre szép és íves
kecses
de a belseje sötét és elfed valamit, ami előbb volt ott, eltakarja a földet, ahonnan
kinőtt az életük és ahova el fogják őket temetni
rendőri munkája úgy kongott, mint az üres utcák, volt ott valami, kellett ott lennie valaminek
de szebb volt tömeg, beszéd, hang és zaj nélkül, megmelengette a szíveket, azt sem tudta
mi tévő legyen, mert úgy érezte a fiú, mintha saját magától kéne megvédenie
a közrendet, leült egy padon, lehunyta a szemét és úgy érezte, van nála egy táska
aminek a tartalma sok-sok-sok gondolat, minden amit egyszer már kigondolt és minden
amit még sose mert elmondani, minden amit magának hazudott és minden, amit másoknak;
ki kéne nyitnia a táskát és kiborítani az egészet, már csak azért is, mert hátha más is
meg merné tenni ennek hatására, ha már ketten lennének annyival is őszintébb lenne a világ
mintha üres poharakból akarna vizet inni, próbálja vágyni hogy legyen ott valami tartalom, de
semmi sincs, csak levegő, de olyan kiábrándító, hogy még a szél se fúj, csak pang és
harangszót lehetne fakasztani a kongó ürességből
a szolgálati fegyverével szeretné elkezdeni lepattintani a poharak fülét, hogy ne tudja őket senki
fogságba ejteni
meg akart őrülni, hogy fél lábon ugrálva tudjon csak közlekedni és ne legyen annak se értelme,
ha úgy dönt, hogy öngyilkos lesz, örülne annak ha valami változás bekövetkezne

most sok idő eltelt és sokáig nem akarta más, új irányokba elfuttatni gondolatmenetét
azt tette, amit egy centrifuga, volt egy megszokott belső tartalom és csak azt forgatta, pedig
annyira kiszorította a világának peremére az összes hitetlenséget, hogy csak egy szögből
volt rálátása mindenre
de ma végre, ott a padon ülve és az utcán sétálva megpattant a fejében valami, akarás és
valami korcsosulása a vágynak,

álmok buktak fejükre és azon pörögve hánytak, közben nevettek és szemükkel egymást
méregettek, figyelték kinek mi ömlik ki az arcából, milyen sűrű és milyen az illata,
akinek az orrán is csorgott az már elért valamit, abban volt kurázsi és légkalapáccsal sem
feltörhető tartalmat sejtettek mögé
 

Sose éreztem magam ennyire közel a halálhoz, sose éreztem ennyire, hogy a lelki elsivárosodást ennyire überelni tudja a magány.
Minden ember egy tükör és csak akkor létezel, hogy ha látod magadat, kapsz visszajelzést, hogy élsz. Nem láttam magamat április óta, és tudom, hogy nem fogom látni magamat évekig. Nekem így tűrhetetlen, kongó, kiábrándult, fájó egy mindennap. Sehova nem tartozom és magamhoz se tudok tartozni, mert én eredendően üres vagyok. Képtelen vagyok feltölteni tartalommal magamat, hiányzik belőle valami, sose jó, sose elég, sose szép. Amit mások csinálnak az elégedettséggel tölt el, tetszik és szórakoztat. Rájuk büszke tudok lenni, magamra nem.
Március óta úgy néz ki megtaláltam az életem célját, feladatát. Csak gyakorolnom kéne, dolgozni és semmi nem akadályoz meg benne. De június óta kezd leesni, hogy nekem nem elég az, hogy sikeres, tehetséges vagyok. Nem elég az sem, hogy ki tudom fejezni magamat és az sem elég, hogy elérhető közelségben van a cél. Látom az alagutat, amibe be kéne lépni, végigmenni rajta. De nem érdekel az alagút, hogyha közben elfed mindenki elől és senkivel nem tudom megosztani a folyamatot, hogy átváltozom.
Én így most jelen pillanatban nem látom ennek az útnak értelmét.
Úgy történnek a dolgok körülöttem, hogy tiltakozik a szervezetem, kiveti magából az összes elképzelést, ami azzal foglalkozik, hogy ezt így kell csinálnom. Fizikálisan elfáradtam és már nagyon régóta nem elég az ha kialszom magam.
Hiányzik az élet.
Hiányzik az, hogy érezzem magamat másokban, lássam azt, hogy a jelenlétem, szavaim, velem eltöltött pillanatok megmaradtak valakiben. Nem látom őket és ez csak abban igazol, hogy olyan mintha nem is léteznék.
Mi értelme az életnek úgy, hogy nem tudsz benne létezni?

Az én világom a legértelmetlenebb,  se eleje se vége, csak lóg az egész. Nem tudom levetkőzni, lehet mániákus depresszióm van és orvosi segítségre szorulok, de néha olyan szépen ki tudom cselezni a saját elmémet, lehet most én gáncsoltam el magamat.
Akartam valaki lenni és kellettek hozzá tárgyak, beszerzésükhöz erkölcsileg megkérdőjelezhető tettet vittem véghez. Semmi illegális vagy bűntetendő. A tárgyak segítségével se lettem azzá, akivé szeretnék válni. Ott álltam és megint az vágott arcon, hogy egy senki vagyok ott is, előről kell felépíteni azt is.
Bármerre fordulok, mindenhol ezzel találkozom. Kiábrándító, hogy mindenben egy értéktelen kacattal vagyok egyenrangú. Bármit teszek, bárki vagyok valami nem emberi rétegben lebegtetem magam, lehet hogy följebb mint az emberek, de felfoghatatlan elmebajban kavargok, egy spirál tekerget.

Most is látok halványan egy kiutat, megvalósítható, de megint azért jöjjek ki onnan, hogy utána évek, hónapok, heten múlva megint azzal a gondolattal viaskodjam, hogy mit kell tennem, hogy túléljem saját magamat?

az értelmetlenség világa

4. rész

a lány elveszve baktatott és vigasztalásul mindig arra a pillanatra gondolt, amikor
rájött, hogy a kutyája, most közli vele: hamarosan el fog pusztulni;
nem a gondolat vigasztalta, hanem az a mozzanat, hogy van egy olyan
élőlény a világon, aki közölni akar vele valamit
aki úgy érzi, hogy neki kell elmondani először egy gondolatot, ami eszébe jut
megfogadta, hogy soha senkinek nem árulja el
de még nem döntötte el, hogy mit tegyen, a kutya még élt, ugyanolyan
szomorúsággal a szemében nézett rá, de az lesz az öröm ha életben marad?
ha kiderül, hogy nem közölt vele semmit, vagy ő nem tudja megérteni mit?
az lesz az öröm ha meghal, mert kiderül, hogy mégis kommunikáltak egymással?
felgyorsította lépteit, és rohamléptekben, teljes menetfelszerelésben sietett,
ment a vágóhídra, oda akarja tartani az arcát, hogy billogozzák meg
a nyakát akarta mutatni, hogy vessenek rá pórázat
pénzt
sietett, menekült is, de nem a vesztébe rohant, csak a végtelen előtti
egyik megállónál pihen meg, még tudja, hogy nagyon sok olyan dolgot kell átélnie, aminek
segítségével teljesen ki fog ábrándulni az emberi lét minden egyes pillanatából
tudta, hogy még meg kell aláznia magát milliószor, hogy elhatározásokat tudjon
tenni a napjai folytatását illetően
pedig csak oda akar eljutni, ahonnan elindult
a tudatlanság, vakság, süketség és a végtelen hatásával körbeölelő sötétség;
ott vártak rá, ő pedig menetelt, most már kihúzta magát, megtanulja a sorsát a tapasztalásból
és hátrahagyja azt, aminek nem lesz értelme
befordult a sarkon, meglátta a cégért, megdörzsölte arcát, próbálván elhessegetni fejéből a
zavart verekedést és belépett, elkezdte első munkanapját
az úton egyszer sem gondolt Zebulonra, néha azon gondolkozott mi lenne
ha hazatérvén felakasztva találná
sosem tudott válaszolni rá, hiszen semmi egetrengető dolog nincs ebben
levágná a csillárról, kihívná a rendőröket, aláírná a vallomását és örülne, hogy
nem vágta fel ereit, így nem kell a vérnyomokat sehonnan takarítani;
vajon kegyetlennek kéne magát éreznie? a mai napon kérdőjellé kezdett deformálódni
a szemöldöke, le kéne vezetnie a szívébe szögelt sárga gennyet,
azt hiszi jó, hogy ha a fiúra folyatja rá, de tévedésben él
mert nem folyik az sehova, szavak nélkül minden csak álomkép, zaj,
minden csak egy újabb vászon a fejében, egy újabb helyet elfoglal a képtárban
mert kiállítani nem fogja senki sehol, megvenni pedig végképp kizárt, nincs olyan gyűjtő,
aki ilyenre kíváncsi, ezt nem akarja hallgatni senki, nincs megveszve a világban ennyire senki;
rosszul éreztem rá a lány lelkében cikázó dolgokra, mert ehhez nem veszettség, hanem
áldottság kéne;
talán egy személyes megváltó, de lehet elég csak egy egyszerű terapeuta, aki
a lány pénzéért minden egyes szót hajlandó meghallgatni

ezárt nem váltunk meg semmit, ezért nem változik meg semmi sehol,
ugyanaz a buta arctenger hordja a felszínén a nyirkos hínárt

messiásokat már régen nem küld Isten, fárasztó lehet, vagy unalmas
a lány sem fog kapni senkit sehonnan, arca elé fújják dohányfüstből a szavakat:
váltsad meg önmagad, legyél te isten, ember, megváltó, próféta és a tudatlan is;
akire nyugodtan rá lehet tetoválni az égető tudatlanságtól vezérelve, hogy nem azért nem talál oda, mert képtelen,
hanem mert nem is tudja hova kell eljutnia

vagy lehet mert ő már ott van 

az értelmetlenség világa

3. rész

a következő napon mindkettőjüknek meg kellett tanulniuk, hogyan kell beszélni
volt munkájuk, de féltek, mert külön csinálták
egy hely, ahol nem lehetnek kettesben, és még segítséget se tud adni a másik
nem tudja testével felfogni a golyókat
elindultak, szándékosan az ellenkező irányba mentek, tudatosítani akarták magukban
a tényt, hogy elváltak, az egyikük közlekedési rendőr, a másikuk ellenőr
nem tudták melyikük melyik, csak boldoggá váltak időről, hogy önálló döntést hozhatnak
bár a munkát közösen választották
Zebulon lelkében olyan felhők eregették a villámokat, amikben a sötét színt
a lelkéből előcsorduló keserűség festette
gyomrában ott vibrált a görcs, ami a gravitációnál hatalmasabb erővel összeszorította
gyűszűnyire, de boldog kezdett lenni, mert a saját döntésének fogta fel, hogy
ilyen fizikai elváltozásokat okozott saját magának, büntette magát és félt, izgult
mert nem tudta milyen lesz a munka, mert új volt, mert a szívét porcelánná
változtatta az a jéghideg vízzuhataggal érkezett érzelmi vákuum, amit a fejében szokott
okozni egy olyan nap, amikor elkezd azon gondolkozni, hogyan kéne túltenni magát
az egész életen, hogyan kéne végre kimenekülni a falakból és hogyan kéne a falakat kívülről
megrondítani graffitivel, a porcelánná üszkösödött szíve és fő artériái szilánkosra törtek Alma
legutóbbi ölelésénél, ha mély levegőt vesz ez a kedvesnek látszó, de lelkiszemein
tonnányi port hordozó fiatalember, hallani a recsegést, ropogást
torz csikorgás és a sóhajok sikítása verekszik egymással
egymás anyját szidják
boldognak akarta hinni magát, de hátranézett, látótávolságon belül van-e még a lány
akire azt kell mondani, hogy az élettársa, de még azt se tudná kimondani róla, hogy nő;
csak egy szobakellék, tudja hogy kell bánni vele, de a célszerű felhasználási módjáról
fogalma sincs, mintha minden nap fel kéne térképeznie egy ismeretlen sziget partjait,
mert a szárazföldre nem mer lépni, nincs kedve machetével bozótot vágni,
fáklyával erdőt felperzselni, hogy a tisztáson egy várost építhessen ki;
nincs kedve nevet adni a szigetnek, a termő növények gyümölcseit megkóstolni;
fél és ezért inkább előre szegezi a tekintetét, nem néz az utcán maga mögé,
egyedül fog dolgozni, nem akarja most már, hogy a fejébe költözzön a lány gondolata,
sokkal büszkébb lenne magára, ha nem egy ismeretlen vadidegentől függne,
akivel együtt lakik, akivel összekötötte az életét, akivel nem akarnak tudni egymásról
de ha valami külön szakítja őket, akkor az apokalipszis a fejükre szakad;
vagyis inkább csak az ő fejére, mert azt nem tudja Alma, hogyan érez ilyen
események során, biztos ez a neve?
inkább dolgozni kéne, arra koncentrálni, ha kap fizetést akkor tud venni valamit,
vehetne magának hobbit, amivel leköti magát
de ha a lánynak szerezne elfoglaltságot, akkor talán szabadabb lenne egy csöppet,
amikor nem kell egymás szemébe nézniük, hogy ne unatkozzanak, akkor
megnyugszik legbelül és a bütykösre tördelt ízületein már nincs kedve roppantani
még egy utolsót
akkor nem kell levezetni a feszültséget, akkor a feszültség
elrohan magányában és maga mögött hagyja a kráterként tátongó megnyugvást

telefonján végig akarta nézni az összes írásos üzenetet, azok között látta
hogy rendőr
átgondolta mi mindennel járhat az együtt, hogy egy olyan világból kell most kiszakítania
magát, ahol arra se emlékszik milyen iskolákat csinált az elmúlt életében,
és már azt sem tudja elképzelni milyeneket fog az elkövetkező életében
sosem látta a jövőt annyira tisztán, mint amikor eléje ugrott egy babakocsis anyuka

aznap volt két hetes a jogosítványa, az egyik volt osztálytársával járták a várost, céltalanul;
az osztálytárs arctalan volt, eltörölték a személyiségét és így személytelen animációként
próbálja csak behunyni szemét, miközben Zebulon fékezés nélkül áthajt a két emberen,
a terepjáró alig horpadt meg, de a fiú mélységesen,
szívében nem akart járni a vér, sose látott még olyat, hogy valaki 0,3 másodperc alatt
olyan tekintetet vet, amiben ott lakozik a könyörgés;
kérlelte, hogy hajtson át rajtuk, ő pedig úgy tett, mintha nem tudná mit kéne tenni,
leblokkolt és a színészi arcára odafagyott egy megdermedt tükörvisszhang
látta a temetést, ahol a boldog férj és apa könnyeibe ívódva gördült le a vágy
, amiben a gyilkos darabokra vágása csillogott, látta ahogy a hamvakat egy folyóba öntik
és az végigúszik több ezer kilóméteren, majd lerakódik a viszontagságos út után az óceán
fenekén

most nem látta a jövőt, lehet ha megölné magát látná a saját jövőjét
de a múltját már látta egyszer, ha az nem volt érdemes arra, hogy megjegyezze
akkor a jövője is unalmas 

az értelmetlenség világa

2. rész

sose sétáltak addig, amíg eljött a hajnal, féltek ahogy a megújulásként felbukó
nap kiégeti lelkükből azt a reflexet, hogy megszorítsák a másik üres kezét;
az ujjakat fogják össze, és ne hagyják beúszni közéjük az emberek
tüdejéből kifutó levegőt, amiben ott van a megfáradt keserűség és a közönyös tagadás,
meghazudtolása annak a kacskaringós magyarázatnak, amiben azt kerülgetik, hogy mindenki
magányos
hazudnak maguknak és ők tudják mindketten ezt, Zebulon és Alma, mások hazugságát
megélik, de sajátjukat igaznak vélik, azt amit Isten sem tudna megcáfolni, ami még annál is
igazabb, hogy azok az igazán vakok, akik csak a szemükkel látnak;
a sétájukból otthonukba tértek, ahol mindketten éltek, közösen, egy fedél alatt
ahol minden hangulat úgy fakad ki, hogy egy közös szívből csorgatják ki a vérét;
az illatok is közösek csak a fanyar méreg és a bújdosó fájdalom nem képes kettejük elméjébe
úszni és egyet alkotni kettejük nyomorából, egy falat építettek közéjük és annak a tetejéről dobálják egymást ganéval
nem bemocskolni szándékoznak, hanem megjelölni
vagy be akarják tapasztani a sebet, inkább elfertőzni, hogy legyen gyennyes;
fura vágyaik vannak ezeknek az érzéseknek, az érzések ritkán járulnak Isten elé
ugyanis nem beszélnek közös nyelvet, más honnan eredeztetik magukat és más hová tartanak
mintha földönkívüliek lennének, és egy idegen világ ledobott vasmacskái lennének
Isten pedig kitagadta őket, miután örökbe fogadta az árván maradt lyukat a szívük közepén;
röhögésre ingerel ez a történet, felnyitja a szememet a halandó botorságról és
legszívesebben én is kitagadnám az érzéseimet.
a két fiatal egymás mellett aludt és közben az álmaikban egy olyan mélységes kút
legaljának kaparásával koptatták el körmeiket, amiben nem víz volt, hanem izzadtság,
amit az a stressz fejt le homlokukról, amelyik a magányban tengődést idegességé fokozza;
egy olyan érzés, ami szabadulni akar mindentől, láncoktól, fegyverektől és a legkönnyebben
megfogható személyiségektől, a legprimitívebb ürességektől, a semmibe beszélő mondatoktól

aludni mindenki tud, de ők álmodni is tudtak, megálmodták azt, hogyan kell alvás közben
a külvilágban mindenkit molekulányira zsugorítani
eltűntetni a látó szemek elől
imádták azt a pár órát amikor lehunyták szemüket és meglátták az álmokat, beleélték
magukat az álmok dagasztotta tengerek hullámainak morajlásába
el se mertem hinni, hogy rólam nem látnak semmit, csak arról álmodhattak,
hogy senki és semmi nem létezik
féltek a magánytól, de zavarodottságukban csak akkor érezték jól magukat, ha mégis
megsemmisült az egész emberiség minden egyes szemlehunyásukkor;
szerelmesek voltak, amikor arra vágyott a másik, hogy ürességtől kongjon minden;
a gondolatok feszüljenek meg és pendüljenek húrként a kogástól
a hangok háza váljék fejükből és töltse ki magányukat;
annak éltek, hogy a magányból szívják ki a társas léthez szükséges erőt

az értelmetlenség világa

1. rész

kiégett tekintettel figyelték egymást, fókuszálni nehezen tudtak és vágyaikból
akarták felépíteni az önmagukban lecsapódott hazugságokat;
az utcán álltak és egymás kezét fogták, mert más biztos
pontot nem találtak az univerzumban; de ez se volt elég ahhoz, hogy
életképesnek tűnhessenek bárki számára, ha tükrök volnának
a napfényben szédelgő árnyékokat tudnák csak visszaverni, mindenkit az
őrületbe kergetnének, oda ahonnan ők is jöttek, onnan ered a szívükből
kiáramló vér is
az utca porát megkérték, hogy rakódjon le vállukra, majd végre beteljesedett
és nem érezték egymást magányosnak; volt velük valaki, aki számításra méltóvá
tette őket, por, homok és levegő
ha mélyen egymás és saját szemükbe tudtak volna nézni egyazon pillanatban
akkor látták volna, azt a kiábrándult kishitűséget, hogy ezeket is többre tartják
maguknál és a másiknál
hármasban indultak tovább és a műanyag létből kilökött utcákon
sétálgattak, céltalanul, szótlanul
és keresték az "egyedüllétet" amiben nem néz senki az arcukba, ahol nem kell
azon erőlködni, hogy elfordítsák a tekintetüket a kíváncsi arcok elől
ahol senki nem látná, ha az utcán tennék a másikat magukévá; mert sosem egymáséi
mindig csak önmaguké, mindig csak az ürességé
mindig saját magukat akarják megfogni, de sosem sikerül
a fiú oda szokta magát képzelni a lány helyére, minden pillanatban,
szerelmes akart lenni abba a gondolatba, hogy önmagával hál, és kívánja azt a képzetet, hogy
minden ember úgy néz ki mint ő, megfogja a saját kezét és kívülről úgy néz ki egy aktus
mintha tükörrel üzekedne
a lány a hiányt látta a fiúban, azoknak az embereknek a helyét, akiket nem lát olyannak
amilyenek valójában, ezek az emberek nem szeretnének változni
ahhoz a külvilághoz idomulni, amilyent megteremtett ő, amelyiket a csendesen sírdogáló
zokogásában, a fátyolos, könnytől homályos szemén keresztül látja a legszebbnek, Alma félt
az emberekből áradó sötétségen áthidaló butaságtól,
ami fenyegeti a jeges értintéseket, ő szokta megtenni őket, csak megfeszített koncentrálással
és kimérten kegyetlen tervekkel tudta oda elhelyezni őket, ahova valók voltak
arról nem is beszélve, hogy mekkora intelligencia kellett ahhoz, hogy onnan előszedje
őket, ahol megteremtettek, ahova Isten szánta mindet, ahova kívánta száműzni
mindegyiket.

egy keskeny, szűk lift volt, az élein fém berakással, amit szélesfejű csillag csavarokkal
erősítettek oda, taszította minden egyes fém magából a hideget, roppanásig feszült körülötte a lambéria, hangosan kattant a zár, majd lassan, de biztonságos és kényelmes tempóba
elindult lefelé, a fémben ott keringett az összes jeges érintés, kopogtattak és próbáltak kitörni,
zengett a lift a zajtól; leért, perceken belül elindult felfelé
kiszállni sehol nem lehetett, a nagy végtelen paradicsom közepén
lebegett 

Madarak szálltak a fejem peremére. Én kalapáltam ki, egy apró párkánynak. Bádogból volt és hajlítagattam is. Csiviteltek, hangosan és élesen. Azt akarták mondani, hogy takarodjak a francba. Ültek már ők a világ peremén is; az én fejem se különb. Előző lakhelyükön minden fényes volt, a távolban egy lüktető lila felhő úszott és buborékokat szórt.
Sose hittem, hogy valójában ilyen lehet a világvége. Tudtam, hogy csak viccelnek, tiszteletlenek voltak velem, pedig otthont adtam nekik. Ráadásul elkezdtem belőlük egy új lényt faragni. Éheztettem őket és megtanítottam mindegyiküket tűrni, a fájdalmat rávéstem az arcukra és nem lehetett azt semmivel se lemosni.
Nem akarták kifejezni hálájukat, ezért én úgy döntöttem rájuk fogok locsolni egy kannányi benzint és amíg nem visznek el a világ végére, hogy meg tudjam nézni, addig fenyegetésnek lesznek kitéve.
Élve elporladtak a világ peremén, én pedig ott áltam és büszkén néztem a tájat. Boldog voltam.

A bánatot szeretném kifejezni, ami mindig is ott ült a vállamon. Onnan dirigált és onnan fátyolozta be napjaimat. Megszoktam, hogy ott volt ül és segítségemre van. Elüldüzte mindig a befolyásolásomra vállalkozó pillanatokat. Nem hagyta, hogy lelkembe fúrja tüzes dárdáját az agresszió embereket széttépő adrenalin-áradata. Nem hagyta, hogy boldog legyek. Monoton módon tompává vált az egész napom és csak süppedtem a mélyebbnél mélyebb mocsarak aljára. De nem voltam egyedül.

Unom magam, elegem van és végem van. Megfáradtam abban, hogy valaki akarok lenni. Megtébolyított az álmom. Nincs illúzió, ami rám tudna szakadni. Nincs fény, ami el tud vakítani és nincs tévhit, ami meg tudna mérgezni.

Voltak érvek, amik mellett én is ki tudtam állni. Azok az igazat állították. Amit én igaznak látok, amiben én látok rációt. Aztán voltak érvek, amik kiröhögték az én meggyőződésemet. Összeengedtem őket és ökölharcból vérmentes atomháborúvá csapott át a konfliktus. Nem tudom ki nyert, mert csak annyit látok, hogy egy közös vélemény van.
Az elmúlt két hétben felbukkant megint egy erős ellenzék a fejemben. Leszartam, közöltem az eddigi hangadókkal, hogy üljenek nyugodtan. Nem is történt semmi, csak hatalmas kiabálás, zaj, rettegés, zavartság és izomnövekedéssel tűzdelt éjszakák.
Most szeretném, ha kibékülnének, lehet összecsaptak, én nem néztem oda, nem érdekeltek. Álmodni akartam és abból csak egy  van, azt figyeltem, milyen szépen csillog az álmaimat levetítő vetítőgép-kezelő kisasszony szaruhártyáján a napfény. Beleszerettem. Végignéztem háromszázharminchat órányi filmet, csodálatos volt. Sírtam, annyira megmarkolta a szívemet. Sírtam, annyira kifacsarta belőle az utolsó csepp oxigént is, miután odaajándékoztam a véremet a mozigépésznek.
Miután felálltam a kényelmes székből, tükör elé álltam és megnéztem benne mi történik a fejemben.
Néma csend, sehol semmi. Mindegyik tábor hallgat és nem tudom mi történt, olyan nem lehet, hogy egyik se akar semmit. Idővel rájöttem, hogy nem is erről van szó.
Mindketten az ürességben kielégülő szénné égést akarják.

Figyelmet szentelek annak, amikor látok. Nézem az életet, a gyökerét és a szárnyait, de legtöbbször, csak homályos a kép. Mint amikor ketamint szívsz és hullámzik a levegő, elmos mindent. Annyira sejtelmes, hogy elfelejted honnan nézed.
Borús és vizes köpönyeget sző a szemed elé. Hogy ha hátra fordulsz, tisztának lássad magad mögött a sáros porral felhintett utat. Olyannak, amin érdemes volt végigmenni.
Végig járod, felmászol egy hegy tetéje. Oda vezetett az ösvény, és onnan látni fogod, amit eddig csak bámulni tudtál.
Beleragasztottad tükörként működő szemeidet. Mert csak visszaverték a fényt, az illúziót. Oda rohasztották, ahová akarták.
Tükörszobában járok, amikor emberek között vagyok.

Nem akarok meghalni, de nem tudom, hogy kell élni. 

Megtettem, elárultam. Magamat, a szüleimet, azt hogy képes vagyok független maradni a pénz varázsától, az anyag szilárdságától. Belekalapáltam magamat a kemény molekulák közé, oda sűrítettem a lelkemet közéjük. A megfoghatatlan, alaktalan, légnemű, szabad, szárnyaló lelkem földet ért. Lerántottam magamat a mélybe, kényszerítettem magamat arra, hogy nyeljek le maréknyi mocskot és ébredjen fel magam iránt a gyűlölet, amit az én szívem pumpált tele levegővel.

A büdöskurvaéletnek, az elrohadó szagába fullasszon bele az, aki kitalálta a lelkiismeretet. Szabad akarok lenni, de megláncol ez a szerencsétlen selejt.

Az élettelen tárgyak megfogtak és vágyat ébresztettek az ürességgel keringőző gondolataimban. Azok pedig elkurvultak, benedvesedtek és beadták a derekukat. Csak, amikor már vége volt az aktusnak, akkor jöttem rá, hogy mit tettem. Megaláztam magam, eltörtem a saját gerincemet, elvettem az agyamból egy hatalmas szeletet, amit az ideák töltöttek meg és a becsületem adta a vázát.
Hazudtam. Nem tudok hazudni, de hazudtam és becsaptam magamat és másokat. Mérhetetlenül aljas, mocskos és szánalmas gennyfoltnak érzem magam.

Volt egy célom, ami most majdnem összedöntött a lelkiismeretem, nagyon hosszasan kellett mérlegelnem, hogy ez a belső vívódás megéri-e az egészet.
Meg kell érnie, mivel már megmásíthatatlan a tettem. Muszáj, hogy kifizetődjön, mert megfizettem az árat érte: megaláztam magam. Visszarántottam magam az emberek közé és érzem legbelül: kevesebb lettem a mai nappal. Hiányozni fog az a gondolat a fejemből, ami feltételezi magamról, hogy őszinte és ártatlan vagyok.
Legközelebb talán kevésbé lesz szar...

Elmegyek megint és le fogom vágni a nyelvemet, itt fogom hagyni, felszögelem a szobám ajtófélfájára.
Szeretnék egy helyet találni, ahol fel tudom építeni a hangjegyekből, húrokból, zajokból és gitárokból álló világomat. Fizikai hely, ahova ha megtérek akkor az elmeállapotom átváltozik.
Lefoglalják minden időmet az álmok és a célok. Meg akarom jegyezni őket, lusta vagyok és kitörli őket az agyam. Nincs még vágy, ami magával ragadna, csak a célok vannak, amik jól esnek. Jól esne ha megvalósulnának, de még mindig jobban esik az elmerülés. Ha eltűnhetek a világ elől.

Keresek valami helyet, ahol nyugalmam lenne, békém és nem kéne félnem magamtól. Rájöttem, hogy fizikailag meghatározható helyként nem lehet ezt meghatározni. Megfoghatatlan. Kipróbáltam már, úgy gondoltam, hogy építek egy falat, amin belül csak magammal kéne vitákat folytatni, nem vált be. Aztán bele próbáltam bújni más agyába de akkor elhagytam az agyamat és mások hibáit is én akartam kijavítani, miközben a saját hibáimat nem láttam tisztán.
Úgy látom a magamban kavargó káosz elől magamban tudok most ideiglenes menedéket találni.
Még nem tudom hol lenne nyugalmam. Csak találgatok. 

Nyáron belevesztem az emberek arcaiba és mindegyikben saját magamat láttam, szemükbe néztem és a saját fejemet láttam tükröződni benne.
Belefüleltem az agyamba és a zajokat kiszedtem onnan, műveltem belőle zenét.
Fogalmam sincs ki vagyok, külföldön van, hogy naponta többször megkérdezik honnan jöttem, ki vagyok, mi a nemzetiségem. Ezekre tudok válaszolni, de nem tudom megmondani mi az identitásom. Inkább hallgattam magamnak magamról és nem írtam ide, pedig megfogadtam, hogy írni fogok ide, mert ez itt egy vitrin. Ide ki tudom állítani a számomra is érthetetlen gondolataimat, elrakom őket a fiókba és nem baszogatnak nap közben.

Új álmaim vannak, része az egyik régi álmomnak és ez kivételesen nem nőkről, lányokról szól.

Megint megesett velem, hogy álmodtam valamit. Egy lányról, és beleszerettem azért, mert álmunkban szerelmesek voltunk. Riasztó egy érthetetlen tudatállapotban olyan érzést tapasztalni, amit ébren se értek. Ott még pluszban hozzá jön annak a tudatnak a feszítő hatása, hogy fogalmam sincs mi az álom. Elterülök az ágyamban és szándékosan magatehetetlenné teszem magamat. Megnyugtató.
Arról álmodtam, hogy az egyik zenekari ismerősömmel együtt vagyunk, meztelenül és kiváncsian vizsgálgatjuk a másik nemiszervét, csókolózunk és mosolygunk egymásra, mert szerelmesek vagyunk, annyira, hogy még dugunk se kell és egymáséi vagyunk. Reggel ébredés után pedig az agyamban ott bizsereg a tudat, hogy beleszerettem egy tizennégy éves kislányba, ráadásul az álmomban.

Zenész leszek.

Álmaim tükörvisszhangja

1.

megverhetetlen önelégültségében díszeleg
a halhatatlan magány, unokatestvére
az a méregben mártogatott
nyíl amit a saját szívéből húzott ki

az anyáddal is volt már misén,
együtt álltak isten előtt és
várták az ítéletet, ami a felhőkből
érkezett meg, arcukról lerántották a
lepedékes kérget, amiből a méhlepény készül

önmagával beszélgetett a tükörben és sosem értette
miről volt szó, csak annyit tudott kivenni a
zagyvaságokból, hogy nincs értelme semmilyen pillantásnak,
amiben bármilyen jelentést keres bárki
 

Tükörképem álmai – 33.

fel akartam fogni azt a mártírságra kényszerített

gondolatomat, amiben napok óta csak téged látlak

és az összekavart hangokat egy zúgássá vágytam rendezni

mérlegeltem a súlyosságát

az előttem álló lépcsőfokoknak

és ki akartam tárni az ablakot, ami a szívemen nyugszik

de az üveglapja koszos volt,

ráköptem hát és sikálni kezdtem önmagam hajával

félrelépnék az útból, de valamilyen erős fogás itt tart

és szeretném szépnek látni a kínban vergődő önmegjelenést

de csak ennyire futja

szánalomtól dagadnak idegeim, és rángatóznak

vissza akarják vetni a parancsot irányomba

de én kitartó diktátorként, csak arra akarok gondolni, hogy

mit akarok fél év múlva

megriadok, mert látom hogy a visszatántorgásból, csak annyi

éled újjá, hogy az álmokba tekert szobám

még mindig ugyanott van, a terv megbukott és

és arcul akarnám ütni magamat, mert én csak vágytam

nagyon vágytam rá, úgy igazán mintha

dühömet ölési szándékká kéne formálnom

mintha félelmemet beburkolózásra szeretném ösztökélni

akartam, de megrészegített a siker végső képében eldugott

ikonod

fent vagyok, de mégis egy koszos kis zugban szuszogom magamba

a poros falakról hulló vakolatot

és látni akarlak olyannak, amilyennek te láttad azt a fényesen ragyogó csillagot,

amit én rólam akartál elnevezni

pedig én itt vagyok, és hívom magamhoz azt az energiát, ami

a földön csak létezni tud, olyan céllal, hogy

a gyökértelenségben szenvedőknek

adjon egy olyan kis táptalajt,

amin akár még a kaktuszok között is

el tudná hinteni magját

az energia valahogy áll körülöttem, és én tipegek egy helyben

még az irányt se találom meg, merre kell nézni közben

mutasd meg, hogy kell és én meg akarom tanulni

figyeltelek, de sose értettem miről van szó

már majdnem visszafutottam az elefántcsont-toronyba

amikor rájöttem hogy én nem látlak, kérlek mutasd hogyan kell

látni, és én megtanulom

véres verejtékkel ízesített könnyeimet raktam ki

arra a verandára, ahova én le akarok pihenni

meg akartam áldani az egészet, és utána néztem a saját kezeimben

megakadó másodperceket, ahogy felcsavarodnak

akaratukon kívül az ujjaimra,

választhattam, hogy lenyalom őket, avagy csak hagyom lehullani mindet

mint valami elfelejtett szépségét annak

amiben még gyerekként hinni tud az ember, és igazán örülni

ahogy egy apró – mások számára jelentéktelen – sikerrel tudja

emberi formára kalapálni a saját arca elé feszített bádoglemezt

fáj kimondani, de van ami nélkül szertefoszlanék

mint ahogy egy elszáradt virág nyaka mellől elveszik a drótot

ami tartást adott neki, elhajlik és esetlenül hullik a porba

legyél az, amit még kimondani se tudok,

amit még nem is ismerek, amit neked kell megmutatnod

ahhoz, hogy én meg tudjam tanulni

tanítsd küzdeni, hogy akarjam mindig is a percét

annak, hogy mellettem legyél

rengeteg mindent akarok magaménak tudni,

de megjelenik számomra minden megfogalmazott

és szépséges formába öntött, dicsőítő szó mögött

hogy ezek már lehet nem is az enyémek,

vagy ha mégis, én inkább odaadnám az összeset neked

út az örökkévalósághoz (3. részlet)


2006.08.27.

Magatehetetlennek érzem magam, olyan furcsa érzés, mintha minden kifolyna a kezeim közül, bármit próbálok elintézni az vagy kudarcba fullad, vagy elfelejtem, vagy meg sem történik a kísérlet arra, hogy megtörténhessen. Ma először vezettem a jogosítványommal, baromság az egész, de közlekedési eszköznek elég hasznos, és még a szorongás is egyre jobban enyhül ahogy kezdem megszokni és egyre jobban tudom irányítani a dolgokat, persze kapaszkodom a kormányba, nehogy komolyabb baj legyen, de idővel majd egyre jobban fog menni. Nem is érdemes erről beszélni túlságosan, csak az első alkalmat meg akartam említeni, nehogy elfelejtsem, hogy mikor is volt amikor először vezettem.

Ma megint megpróbáltam kapcsolatba lépni azzal a nővel, aki szeretném ha szeretne és akit szeretnék szeretni. Sehogy se megy, valahogy mintha valami láthatatlan fal épült volna fel közénk és ezt nem tudom ledönteni, annyira sokat vártam már azzal, hogy csináljak valami értelmeset ez ügyben, hogy félő: ki fogok futni az időből. Meglepően jól tudja tolerálni a mások által furcsának nevezett személyiségemet, tudom hogy szimpatikus vagyok neki, ezért félek attól hogy egy idő után meg fogja unni a tehetetlenségemet és azt mondja, hogy viszlát. Amit teljes joggal meg fogok tudni érteni, hiszen manapság ki ér rá egy kis romantikára, mindenki hamar a lényegre akar térni, és túl akar lenni mindenféle felesleges műveleten. Persze csak én magam tudnék tenni valami értelmeset, hogy ez ne következzen be, de mint minden ami körülöttem mozog és felfogja az agyam: ez is folyamatban van.

Mostanában a csillagászat kezdett érdekelni eléggé, fejtegetem továbbra is hogy mi van az anyag antianyag értelmezése mögött és hogy ezek hogyan tudnak megtestesülni, mi a hasznuk, mire jók, mit csinálnak, szóval agyalok ezeken is, meg másokon is, de azokat most elfelejtettem, majd máskor leírom, most szar hangulatom van, úgyhogy befejezem ezt az idióta baromságot, amit írásnak nevezünk, majd ha unatkozom megint akkor leülök és írni fogok megint ide, hogy boldogítsam magamat.

Most határoztam el, hogy soha többet semmilyen természetellenes anyagot nem fogok bejuttatni a testembe, se dohánytermék, se N₂O, se rush és semmilyen szintetikus baromság. Erre az elhatározásra akkor jutottam, amikor is egy sportolás alkalma után a tüdőm hangosan sípolt, fuldokló, száraz köhögésre ingerelte az oxigénhiány, ami egyúttal fejfájást is okozott. Ez pedig azért következhetett be, mert az elmúlt 1 hétig tartó ozora fesztivál alkalmával túlságosan sokat dohányoztam. Azt hiszem ez volt a legjobb lecke számomra, hogy megtanuljam minek van értelme és minek nincs, úgy látszik túlságosan gyenge a szervezetem ahhoz, hogy intenzívebben folytassam a mérgek bevitelét.

2006.08.29.

Tegnap annyi bejegyzést akartam írni, hogy: baszok én a naplóírásra, elegem lett belőle akkor abban a pillanatban, de annyira hogy még ezt a gondolatomat se akartam közzétenni, még magam előtt sem. Ezért ma írtam ezt le, mivel éppen az jutott eszembe hogy nincs kedvem írni ebbe a naplószerű értelmetlenségbe.

2 napja nem csinálok semmit, azonban valami lefoglal, csak nem nagyon emlékszem rá mi is az, lehet hogy ha nem marad meg az emlékeim között akkor nem is olyan izgalmas? A zenehallgatás néha kikapcsolja az agyam, de nem sokáig, mert amikor arra gondolok, hogy erre a zenére hogy kéne táncolni, akkor már megint előtör belőlem a szorongás, de majd egyszer nekiállok ugrálni valahogyan, aztán nem fog érdekelni senki sem, mivel csak így tudom jól érezni magam, ha kizárom az agyam határain kívülre a nem oda illő dolgokat. Elgondolkoztam azon, hogy ha én mindig el akarok gondolkozni azokon a dolgokon amiken szoktam, akkor elég kevés esély van arra, hogy én őszinte, boldog életet éljek. Pedig mintha lételemem lenne az, hogy minden nap végiggondoljam a létezés és érzékelés értelmét, és már ez olyan hangulatot ad, amitől nem tudok percekig mosolyogni. Valami mást majd ki kéne találni, vagy akkor leszek boldog ha elmúlik ez a pár hete tartó lehangoltság érzetem, vagy ha megfejtem a feszegetett dolgok értelmét.

2006.08.31.

Az egész élet, az egész történelem egy rohadt nagy Pürroszi győzelem.