Látomások árnyjátéka...

az értelmetlenség világa

3. rész

a következő napon mindkettőjüknek meg kellett tanulniuk, hogyan kell beszélni
volt munkájuk, de féltek, mert külön csinálták
egy hely, ahol nem lehetnek kettesben, és még segítséget se tud adni a másik
nem tudja testével felfogni a golyókat
elindultak, szándékosan az ellenkező irányba mentek, tudatosítani akarták magukban
a tényt, hogy elváltak, az egyikük közlekedési rendőr, a másikuk ellenőr
nem tudták melyikük melyik, csak boldoggá váltak időről, hogy önálló döntést hozhatnak
bár a munkát közösen választották
Zebulon lelkében olyan felhők eregették a villámokat, amikben a sötét színt
a lelkéből előcsorduló keserűség festette
gyomrában ott vibrált a görcs, ami a gravitációnál hatalmasabb erővel összeszorította
gyűszűnyire, de boldog kezdett lenni, mert a saját döntésének fogta fel, hogy
ilyen fizikai elváltozásokat okozott saját magának, büntette magát és félt, izgult
mert nem tudta milyen lesz a munka, mert új volt, mert a szívét porcelánná
változtatta az a jéghideg vízzuhataggal érkezett érzelmi vákuum, amit a fejében szokott
okozni egy olyan nap, amikor elkezd azon gondolkozni, hogyan kéne túltenni magát
az egész életen, hogyan kéne végre kimenekülni a falakból és hogyan kéne a falakat kívülről
megrondítani graffitivel, a porcelánná üszkösödött szíve és fő artériái szilánkosra törtek Alma
legutóbbi ölelésénél, ha mély levegőt vesz ez a kedvesnek látszó, de lelkiszemein
tonnányi port hordozó fiatalember, hallani a recsegést, ropogást
torz csikorgás és a sóhajok sikítása verekszik egymással
egymás anyját szidják
boldognak akarta hinni magát, de hátranézett, látótávolságon belül van-e még a lány
akire azt kell mondani, hogy az élettársa, de még azt se tudná kimondani róla, hogy nő;
csak egy szobakellék, tudja hogy kell bánni vele, de a célszerű felhasználási módjáról
fogalma sincs, mintha minden nap fel kéne térképeznie egy ismeretlen sziget partjait,
mert a szárazföldre nem mer lépni, nincs kedve machetével bozótot vágni,
fáklyával erdőt felperzselni, hogy a tisztáson egy várost építhessen ki;
nincs kedve nevet adni a szigetnek, a termő növények gyümölcseit megkóstolni;
fél és ezért inkább előre szegezi a tekintetét, nem néz az utcán maga mögé,
egyedül fog dolgozni, nem akarja most már, hogy a fejébe költözzön a lány gondolata,
sokkal büszkébb lenne magára, ha nem egy ismeretlen vadidegentől függne,
akivel együtt lakik, akivel összekötötte az életét, akivel nem akarnak tudni egymásról
de ha valami külön szakítja őket, akkor az apokalipszis a fejükre szakad;
vagyis inkább csak az ő fejére, mert azt nem tudja Alma, hogyan érez ilyen
események során, biztos ez a neve?
inkább dolgozni kéne, arra koncentrálni, ha kap fizetést akkor tud venni valamit,
vehetne magának hobbit, amivel leköti magát
de ha a lánynak szerezne elfoglaltságot, akkor talán szabadabb lenne egy csöppet,
amikor nem kell egymás szemébe nézniük, hogy ne unatkozzanak, akkor
megnyugszik legbelül és a bütykösre tördelt ízületein már nincs kedve roppantani
még egy utolsót
akkor nem kell levezetni a feszültséget, akkor a feszültség
elrohan magányában és maga mögött hagyja a kráterként tátongó megnyugvást

telefonján végig akarta nézni az összes írásos üzenetet, azok között látta
hogy rendőr
átgondolta mi mindennel járhat az együtt, hogy egy olyan világból kell most kiszakítania
magát, ahol arra se emlékszik milyen iskolákat csinált az elmúlt életében,
és már azt sem tudja elképzelni milyeneket fog az elkövetkező életében
sosem látta a jövőt annyira tisztán, mint amikor eléje ugrott egy babakocsis anyuka

aznap volt két hetes a jogosítványa, az egyik volt osztálytársával járták a várost, céltalanul;
az osztálytárs arctalan volt, eltörölték a személyiségét és így személytelen animációként
próbálja csak behunyni szemét, miközben Zebulon fékezés nélkül áthajt a két emberen,
a terepjáró alig horpadt meg, de a fiú mélységesen,
szívében nem akart járni a vér, sose látott még olyat, hogy valaki 0,3 másodperc alatt
olyan tekintetet vet, amiben ott lakozik a könyörgés;
kérlelte, hogy hajtson át rajtuk, ő pedig úgy tett, mintha nem tudná mit kéne tenni,
leblokkolt és a színészi arcára odafagyott egy megdermedt tükörvisszhang
látta a temetést, ahol a boldog férj és apa könnyeibe ívódva gördült le a vágy
, amiben a gyilkos darabokra vágása csillogott, látta ahogy a hamvakat egy folyóba öntik
és az végigúszik több ezer kilóméteren, majd lerakódik a viszontagságos út után az óceán
fenekén

most nem látta a jövőt, lehet ha megölné magát látná a saját jövőjét
de a múltját már látta egyszer, ha az nem volt érdemes arra, hogy megjegyezze
akkor a jövője is unalmas