Tükörképem álmai – 33.

fel akartam fogni azt a mártírságra kényszerített

gondolatomat, amiben napok óta csak téged látlak

és az összekavart hangokat egy zúgássá vágytam rendezni

mérlegeltem a súlyosságát

az előttem álló lépcsőfokoknak

és ki akartam tárni az ablakot, ami a szívemen nyugszik

de az üveglapja koszos volt,

ráköptem hát és sikálni kezdtem önmagam hajával

félrelépnék az útból, de valamilyen erős fogás itt tart

és szeretném szépnek látni a kínban vergődő önmegjelenést

de csak ennyire futja

szánalomtól dagadnak idegeim, és rángatóznak

vissza akarják vetni a parancsot irányomba

de én kitartó diktátorként, csak arra akarok gondolni, hogy

mit akarok fél év múlva

megriadok, mert látom hogy a visszatántorgásból, csak annyi

éled újjá, hogy az álmokba tekert szobám

még mindig ugyanott van, a terv megbukott és

és arcul akarnám ütni magamat, mert én csak vágytam

nagyon vágytam rá, úgy igazán mintha

dühömet ölési szándékká kéne formálnom

mintha félelmemet beburkolózásra szeretném ösztökélni

akartam, de megrészegített a siker végső képében eldugott

ikonod

fent vagyok, de mégis egy koszos kis zugban szuszogom magamba

a poros falakról hulló vakolatot

és látni akarlak olyannak, amilyennek te láttad azt a fényesen ragyogó csillagot,

amit én rólam akartál elnevezni

pedig én itt vagyok, és hívom magamhoz azt az energiát, ami

a földön csak létezni tud, olyan céllal, hogy

a gyökértelenségben szenvedőknek

adjon egy olyan kis táptalajt,

amin akár még a kaktuszok között is

el tudná hinteni magját

az energia valahogy áll körülöttem, és én tipegek egy helyben

még az irányt se találom meg, merre kell nézni közben

mutasd meg, hogy kell és én meg akarom tanulni

figyeltelek, de sose értettem miről van szó

már majdnem visszafutottam az elefántcsont-toronyba

amikor rájöttem hogy én nem látlak, kérlek mutasd hogyan kell

látni, és én megtanulom

véres verejtékkel ízesített könnyeimet raktam ki

arra a verandára, ahova én le akarok pihenni

meg akartam áldani az egészet, és utána néztem a saját kezeimben

megakadó másodperceket, ahogy felcsavarodnak

akaratukon kívül az ujjaimra,

választhattam, hogy lenyalom őket, avagy csak hagyom lehullani mindet

mint valami elfelejtett szépségét annak

amiben még gyerekként hinni tud az ember, és igazán örülni

ahogy egy apró – mások számára jelentéktelen – sikerrel tudja

emberi formára kalapálni a saját arca elé feszített bádoglemezt

fáj kimondani, de van ami nélkül szertefoszlanék

mint ahogy egy elszáradt virág nyaka mellől elveszik a drótot

ami tartást adott neki, elhajlik és esetlenül hullik a porba

legyél az, amit még kimondani se tudok,

amit még nem is ismerek, amit neked kell megmutatnod

ahhoz, hogy én meg tudjam tanulni

tanítsd küzdeni, hogy akarjam mindig is a percét

annak, hogy mellettem legyél

rengeteg mindent akarok magaménak tudni,

de megjelenik számomra minden megfogalmazott

és szépséges formába öntött, dicsőítő szó mögött

hogy ezek már lehet nem is az enyémek,

vagy ha mégis, én inkább odaadnám az összeset neked