Látomások árnyjátéka...

Megint egy spirálokkal takarózó örvénybe keveredtem, ahonnan nem akarok kijönni. Kitekintek néha, de annak több értelmét látom, ha magam köré gyűjtök sok hasznos dolgot. Annyi zavar, hogy bármit csinálok, az odáig fajul, hogy jobb eszközökkel sokkal jobbra tudnám formálni. De azzal próbálom vigasztalni magam, hogy ez a maximalizmusom. Hogyha újra tudott születni, mert elpusztítottam, először átváltoztattam egy földigilisztává, majd a közpébe belenyomtam egy csikket, utána eltapostam azt a végét, amelyikről azt hittem, hogy nem ott van a szeme. Direkt azért a célért, hogy végig kelljen néznie, hogy lássa. Utána nem emlékszem mi történt, lehet nem is érdekelt. Azt hiszem inkább csak az önutálatot formáltam ilyenné, mindig azt mondja, bármi amit teszek az nem elég jó, és mindig azt mondja, hogy csak nekem nem jó. Kurvaannyát. Neki. De kinek? Hagyjuk inkább. Ne menjünk bele inkább. Bár még sose jártam olyan helyen, ahol azon kell gondolkozniuk az embereknek, hogy az önutálatuk a hibás, vagy önmaguk. Melyik volt előbb? Az, hogy szavakat tudtam kimondani, vagy az önutálat? Nem tudom, de én ott voltam.

Most pedig köszönd meg, hogy téged is megteremtettelek és a világon lehetsz.

Nagyon régóta akarok írni, normális terjedelmű dolgokat. A vers olyan, mint egy kicsi, de iszonyat tömény spangli. Fél perc sincs az egész, de utána órákat agyalsz a dolgon. A novella az már inkább olyan, mint egy gomba. Eltart maga az esemény 4-5 óráig, majd a feldolgozás fázisa is ugyanúgy sokkal több, napokat is igénybe szokott venni olykor. A regényt remélem nem kell kifejtenem, legfőképp, mert nem tudok más narkót felhozni példának. Főleg mert nem tudok olyanról, ami napokig tartó trippet nyújt.
A hosszú írással az a bajom, hogy kénytelen lennék belebújni a műbe, időm is lenne rá, de egy lusta mocsok vagyok, aki fél attól, hogy önmagában találja meg önmagát.
Pedig csak meg kéne őrülni, ment már máskor is.

Te is voltál már őrült, de letagadtad.