Megtettem, elárultam. Magamat, a szüleimet, azt hogy képes vagyok független maradni a pénz varázsától, az anyag szilárdságától. Belekalapáltam magamat a kemény molekulák közé, oda sűrítettem a lelkemet közéjük. A megfoghatatlan, alaktalan, légnemű, szabad, szárnyaló lelkem földet ért. Lerántottam magamat a mélybe, kényszerítettem magamat arra, hogy nyeljek le maréknyi mocskot és ébredjen fel magam iránt a gyűlölet, amit az én szívem pumpált tele levegővel.

A büdöskurvaéletnek, az elrohadó szagába fullasszon bele az, aki kitalálta a lelkiismeretet. Szabad akarok lenni, de megláncol ez a szerencsétlen selejt.

Az élettelen tárgyak megfogtak és vágyat ébresztettek az ürességgel keringőző gondolataimban. Azok pedig elkurvultak, benedvesedtek és beadták a derekukat. Csak, amikor már vége volt az aktusnak, akkor jöttem rá, hogy mit tettem. Megaláztam magam, eltörtem a saját gerincemet, elvettem az agyamból egy hatalmas szeletet, amit az ideák töltöttek meg és a becsületem adta a vázát.
Hazudtam. Nem tudok hazudni, de hazudtam és becsaptam magamat és másokat. Mérhetetlenül aljas, mocskos és szánalmas gennyfoltnak érzem magam.

Volt egy célom, ami most majdnem összedöntött a lelkiismeretem, nagyon hosszasan kellett mérlegelnem, hogy ez a belső vívódás megéri-e az egészet.
Meg kell érnie, mivel már megmásíthatatlan a tettem. Muszáj, hogy kifizetődjön, mert megfizettem az árat érte: megaláztam magam. Visszarántottam magam az emberek közé és érzem legbelül: kevesebb lettem a mai nappal. Hiányozni fog az a gondolat a fejemből, ami feltételezi magamról, hogy őszinte és ártatlan vagyok.
Legközelebb talán kevésbé lesz szar...