Látomások árnyjátéka...

az értelmetlenség világa

2. rész

sose sétáltak addig, amíg eljött a hajnal, féltek ahogy a megújulásként felbukó
nap kiégeti lelkükből azt a reflexet, hogy megszorítsák a másik üres kezét;
az ujjakat fogják össze, és ne hagyják beúszni közéjük az emberek
tüdejéből kifutó levegőt, amiben ott van a megfáradt keserűség és a közönyös tagadás,
meghazudtolása annak a kacskaringós magyarázatnak, amiben azt kerülgetik, hogy mindenki
magányos
hazudnak maguknak és ők tudják mindketten ezt, Zebulon és Alma, mások hazugságát
megélik, de sajátjukat igaznak vélik, azt amit Isten sem tudna megcáfolni, ami még annál is
igazabb, hogy azok az igazán vakok, akik csak a szemükkel látnak;
a sétájukból otthonukba tértek, ahol mindketten éltek, közösen, egy fedél alatt
ahol minden hangulat úgy fakad ki, hogy egy közös szívből csorgatják ki a vérét;
az illatok is közösek csak a fanyar méreg és a bújdosó fájdalom nem képes kettejük elméjébe
úszni és egyet alkotni kettejük nyomorából, egy falat építettek közéjük és annak a tetejéről dobálják egymást ganéval
nem bemocskolni szándékoznak, hanem megjelölni
vagy be akarják tapasztani a sebet, inkább elfertőzni, hogy legyen gyennyes;
fura vágyaik vannak ezeknek az érzéseknek, az érzések ritkán járulnak Isten elé
ugyanis nem beszélnek közös nyelvet, más honnan eredeztetik magukat és más hová tartanak
mintha földönkívüliek lennének, és egy idegen világ ledobott vasmacskái lennének
Isten pedig kitagadta őket, miután örökbe fogadta az árván maradt lyukat a szívük közepén;
röhögésre ingerel ez a történet, felnyitja a szememet a halandó botorságról és
legszívesebben én is kitagadnám az érzéseimet.
a két fiatal egymás mellett aludt és közben az álmaikban egy olyan mélységes kút
legaljának kaparásával koptatták el körmeiket, amiben nem víz volt, hanem izzadtság,
amit az a stressz fejt le homlokukról, amelyik a magányban tengődést idegességé fokozza;
egy olyan érzés, ami szabadulni akar mindentől, láncoktól, fegyverektől és a legkönnyebben
megfogható személyiségektől, a legprimitívebb ürességektől, a semmibe beszélő mondatoktól

aludni mindenki tud, de ők álmodni is tudtak, megálmodták azt, hogyan kell alvás közben
a külvilágban mindenkit molekulányira zsugorítani
eltűntetni a látó szemek elől
imádták azt a pár órát amikor lehunyták szemüket és meglátták az álmokat, beleélték
magukat az álmok dagasztotta tengerek hullámainak morajlásába
el se mertem hinni, hogy rólam nem látnak semmit, csak arról álmodhattak,
hogy senki és semmi nem létezik
féltek a magánytól, de zavarodottságukban csak akkor érezték jól magukat, ha mégis
megsemmisült az egész emberiség minden egyes szemlehunyásukkor;
szerelmesek voltak, amikor arra vágyott a másik, hogy ürességtől kongjon minden;
a gondolatok feszüljenek meg és pendüljenek húrként a kogástól
a hangok háza váljék fejükből és töltse ki magányukat;
annak éltek, hogy a magányból szívják ki a társas léthez szükséges erőt