A hallucinációimról akartam írni. De csak most találtam meg a megfelelő módot, hogy elmondhassam.
Minden annyira régen kezdődött, hogy már nem is emlékszem rá. Talán az a legjobb emlék róla, hogy régen kezdődött. De az is a legjobb emlék róla, hogy még mindig tart. Pedig nem egy ajándék, hanem egy kereszt. De attól erős az ember, hogy állandóan cipelnie kell magát. Állandóan küzdeni. De még nem tudnék róla vidáman beszélni.
Szeretném ha úgy tudnék beszélni róla, mint egy nagy tanító. Bár tudom, hogy hiba oktatni. Az emberek akkor örülnek ha szabadok és akkor szabadok, hogy ha nem szabunk nekik határokat. Teljesen szabadnak hagyjuk őket. Mint egy madárt, aki a kalitkában meghal.
Szabadság. Fura közhely.
Bárcsak ez az írás is egy hallucináció lenne.
Minden valahol úgy kezdődött, hogy egy ember felébresztette bennem a hitet. Ismét el tudtam hinni, hogy különleges vagyok és nem kell többet félnem attól, hogy rejtegessem. Leginkább magam elől próbáltam elrejteni, mert iszonyatosan félelmetes, degradáló és pszichikailag feldaraboló érzés volt skizofrénnek lenni.
Néha voltak dolgok, legtöbbször hangok. Azonnal elrontották a kedvemet és azonnal eszembe juttatták milyen érezni az öngyilkos ösztönt. Bár az is szerepet játszott, hogy ez egy elég kemény lap tud az ember kezében lenni. Ezzel sok mindent ütni lehet, de elismerem, hogy csak egy dologra használtam kifogásként: hogy el tudjak zárkózni a világtól.
Egy hónapja írom ezt a posztot és nem jutok sose a végére. Nem merem leírni. Félek, hogy valósággá válik.
Még mindig nem találtam meg a megfelelő módot, hogy elmondjam.
