az értelmetlenség világa

5. rész

valahol félúton elvesztették magukat és nem tudták meddig jutottak el
megint utakról van szó, ahol még kereszteződés sincs, éppen ezért nehéz
végigjutni rajta, nincs más választásod, csak ez az egy van, emelkedő, lejtő
de lehet csak azért nem sík az egész, hogy ne láss végig rajta, ne tudd ha
üresség vár a legvégén és csak üveges tekintettel leszel képes tudomásul
venni, hogy minden hiába volt
hányszor történt meg velük? nem fontos, ott vannak ahol a leglangyosabb a víz
nem is hideg, hogy ne kelljen félni a fázástól és nem is meleg
hogy nehogy egyetlen egy izzadtságcseppük kárba vesszen, minden hibátlan és arra
teremtődött, hogy ne legyenek erőfeszítések,
körmönfont az egész helyzet, ők ketten vannak, de te egyedül
nincs veled más ebben a tapasztalásban, az élményt nem tudod elosztani,
nem egy szám, hogy ugyanannyi maradjon neked is és másnak is, ezért önző vagy
ők is azok, és csak a munka jár a fejükben, miközben nem tudják eldönteni, hogy félnek
a másiktól vagy szeretik, mintha egy árnyék lenne, külsőre szép és íves
kecses
de a belseje sötét és elfed valamit, ami előbb volt ott, eltakarja a földet, ahonnan
kinőtt az életük és ahova el fogják őket temetni
rendőri munkája úgy kongott, mint az üres utcák, volt ott valami, kellett ott lennie valaminek
de szebb volt tömeg, beszéd, hang és zaj nélkül, megmelengette a szíveket, azt sem tudta
mi tévő legyen, mert úgy érezte a fiú, mintha saját magától kéne megvédenie
a közrendet, leült egy padon, lehunyta a szemét és úgy érezte, van nála egy táska
aminek a tartalma sok-sok-sok gondolat, minden amit egyszer már kigondolt és minden
amit még sose mert elmondani, minden amit magának hazudott és minden, amit másoknak;
ki kéne nyitnia a táskát és kiborítani az egészet, már csak azért is, mert hátha más is
meg merné tenni ennek hatására, ha már ketten lennének annyival is őszintébb lenne a világ
mintha üres poharakból akarna vizet inni, próbálja vágyni hogy legyen ott valami tartalom, de
semmi sincs, csak levegő, de olyan kiábrándító, hogy még a szél se fúj, csak pang és
harangszót lehetne fakasztani a kongó ürességből
a szolgálati fegyverével szeretné elkezdeni lepattintani a poharak fülét, hogy ne tudja őket senki
fogságba ejteni
meg akart őrülni, hogy fél lábon ugrálva tudjon csak közlekedni és ne legyen annak se értelme,
ha úgy dönt, hogy öngyilkos lesz, örülne annak ha valami változás bekövetkezne

most sok idő eltelt és sokáig nem akarta más, új irányokba elfuttatni gondolatmenetét
azt tette, amit egy centrifuga, volt egy megszokott belső tartalom és csak azt forgatta, pedig
annyira kiszorította a világának peremére az összes hitetlenséget, hogy csak egy szögből
volt rálátása mindenre
de ma végre, ott a padon ülve és az utcán sétálva megpattant a fejében valami, akarás és
valami korcsosulása a vágynak,

álmok buktak fejükre és azon pörögve hánytak, közben nevettek és szemükkel egymást
méregettek, figyelték kinek mi ömlik ki az arcából, milyen sűrű és milyen az illata,
akinek az orrán is csorgott az már elért valamit, abban volt kurázsi és légkalapáccsal sem
feltörhető tartalmat sejtettek mögé