Látomások árnyjátéka...

Számvetés


1- és nem az a gond, hogy nincs miért élni

hanem az, hogy nincs miért meghalni

pedig meg kéne tenni, mert a vákuum-szerű üresség

beszippantja minden ama érvet, ami

az életben maradásodért küzd

eltűnik minden érv, kötélre függesztve

húzzák el előtted az összes kudarcodat

a legnagyobbakat kifeszítik keresztre

de keresni vágyod azt az okot, ami igenelni tudja

hogy öljed meg magad,

akármeddig kutatod a lelkedben csak akkor találnád

meg, hogyha üresre pucolnád egy

krumpli-hámozóval és megkérnéd, hogy álljon elő

de

2- fáj legbelül a lelkem, megszívta magát erővel és érzéssel, de az összes reménnyel együtt ki szeretném hányni a tartalmát, megfertőz, lázas kórral lep be, és nem akar elengedni; az ürességet szeretném, amikor érzéketlenül figyelmen kívül tudtam hagyni minden ember vágyát és felém irányított érzését



pislantok


 

meg akar dögleni a minden nyakam köré csavart vágy

még megfojtani sem tudnak

azt se tudják elmondani nekem mennyire üresnek érzem

az egész világot

és mennyire érzéstelennek akarom érezni a szerelmet

az együttlétet

hányni tudnék ahogy az ürüléketek ki van dobva

a betonra

de nem értem miért nincs semminek meg a normális helye

azt szeretném ha békében hagynátok, elfelejtenétek

és engednétek nekem hogy végre rájöjjek arra

hogy élni, majd megdögleni akarok

mert nincs különbség a kettő között

gondolattalan és térnélküli életet akarok

megnyugtat ha legbelül a terjeszkedő ürességet

várom, de senki nem tudhat róla, mert ez az enyém

képzelheted mennyire önző vagyok

pedig ezaz egész rólad is szól

te is bennem vagy mert ahhoz hogy lássalak

nekem is meg kell alkotnom téged

félek és szorongat az élet

és mindenkit gyűlölök, megvetem az egész emberiséget

ami ezen a primitív testiségen alapul

mindannyian görcsösen erőlködünk hogy élvezni tudjuk

de lealacsonyító az egész

aztán pislantok egyet és már mindenkit szeretettel

zárok be szívkamráim falai közé

de ti még a hányásaimba is belerondítotok

fel nem tudom fogni miért van arra szükség

hogy kínozzam magam veletek

és nincs jó befejezés, nem tudom abbahagyni

csak a ragaszkodás létezik

mert azt hisszük ha valami állandó

az kevesebb szorongással jár

de minden feszélyez, minden támad

és nincs olyan ember aki ne akarna átlátni rajtam

gyűlölöm az érzéseket, és gyűlölöm az embereket

mert érzelmeket váltanak ki

gyűlölöm hogy nem tudom kifejezni az érzelmeket

és gyűlölöm, hogy kaotikus tömeggé gyúrt hájassá hízott

összetarthatatlan formában törnek fel

gyűlölöm önmagamat is, de aztán pislantok egyet

már rég kihirdették a halálos ítéletet, de nincs aki végrehajtsa

A pince

~ Ami biztos magasabban van, mint az álmaidban látott legmagasabb hegy ~

Egy szokványos kertes ház a helyszín. Mint mindenhol itt is ablakok díszítik a falat és ajtón lehet beljebb térni. A pincében hat ember tartózkodik. Össze-vissza zagyvaságokat gondolnak, értelmetlen lenne kiszűrni belőlük az értelmes, jelentéssel bíró részeket.

A pincében lévő helyiség elég tágas, egy puha kanapén ülnek hárman. Harapni lehet a füstöt, mivel mindenki dohányzik. A hatból ketten láncdohányosok: Péter és Éva. A másik négy ember csak az önpusztítás végett szokott rágyújtani. A helyiség ahol vannak szépen be van rendezve. Tisztaság persze nincs. A falon egy kidolgozott kép lóg. Éppen a kanapé fölött. A festményen összefolyik minden szín, ami csak észrevehető a színskála palettáján. Egy síró nő látható rajta, de azt senki nem tudná megmondani, hogy a bánat vagy az öröm csalta arcára a könnyeket. A domináns szín a fekete és a vörös. Talán amiatt sír a kép fő témáját adó nő, mert gyönyörűen van megfestve.

Három ember a kanapén ül, Péter, Tamás és Éva. Dávid a földön lefektetett matracon pihen, eléggé elkényelmesedve. Józsi egy bőrfotelben ülve bámulja a falat széppé tevő képet, s végül Mária egy asztalon ül. Egy könyvet tart a kezében, melyet olvas. Percről percre csak falja magába a sorokat. Megállás nélkül halad keresztül minden soron, minden más tényezőt kizár és csak a könyvre koncentrál, valószínűleg érdekli és maximális átérzéssel olvassa. Néha megáll, kivesz az asztalon nyugvó cigarettás dobozból egy szálat, szájába helyezi és rágyújt. Ez után már csak az érdekli, hogy a hamu ne a könyvre hulljon. Kezével a betűkkel teli lapokat szorítja, ajkaival közrefogja a cigarettát és dől a tüdejébe a füst.

- Ki csinálta ezt a képet? – kérdi Józsi, aki szemeit azóta is a festményen legelteti.

- Anyám. – válaszolja közömbösen Péter, aki láncdohányoshoz méltóan egy cigarettával a kezében ül a kanapén.

- Él még? – Józsi szeme még mindig a képen és teljességgel megbabonázva bámulja, miközben visszakérdez.

- Kicsoda?

- Az anyád.

- Az emeleten van, persze ha azóta nem ölte meg magát.

- Mért nem fest már?

- Tőle kérdezd.

A rövid beszélgetés után ismét csend lesz úrrá a helyiségben. Talán gondolkoznak, vagy csak ismét a nyugtató csendre vágyik mindenki.

Éva elnyomja a kezében lévő cigijét, majd feláll és odafekszik Dávid mellé a matracra.

- Tudod miért szép állat a hattyú? – súgja a mellette pihenő srác fülébe.

- Azt hiszem most nem nagyon érdekel. – negatív jellegű válasz a kedvesen mosolygó lány legnagyobb csalódására. Éva felül és hangosan kiabálva teszi fel a kérdését. Hangjában mindig ott a mosolygás, az öröm, a szép iránti csodálat s az apró ércesség, melyet a sokévnyi dohányzás okozott.

- Kit érdekel, hogy miért tartom szépnek a hattyúkat?

Senki nem válaszol, bár mindenki megtalálja a lány szemeit tekintetével. „Némák ezek, vagy süketek? Vagy nem találják a szavakat?” A pár pillanatnyi várakozás közben elgondolkozik a lány, majd úgy dönt ahhoz, hogy elmondja a véleményét senkinek nem kell neki engedélyt adnia.

- Azért szép, mert olyan hosszú a nyaka, hogy még válogathatsz is, hogy hol fojtod meg kezeiddel. – nyomasztó csend, mindenki néz maga elé. Talán elgondolkodnak éppen a hallottak sugallatára, de lehet megint azt könyvelik el, hogy Éva azért van velük, hogy így ossza meg a világgal elképzeléseit, gondolatait. Amikre szerintem senki nem tudna normális, megfelelő és nem sértő jelzőt találni.

- Egyszerre akár mindannyian is tudnánk szorongatni egy hattyúnyakat. – hangos nevetés követi Dávid mondatát, bár nem akarta kigúnyolni a lányt. Tiszteli, ha valaki ki meri mondani azt, amit gondol, még akkor is ha az annyira jellemezhetetlen, mint az előző percekben hallott mondata Évának.

- Akkor még nem hallottál a zsiráfról? – közbevág valaki a nevetésben úszó zajba, lényegtelen ki az.

- Nem értitek, a zsiráf azért szép, mert kecsesen fut és szépek a pöttyei. Nem pedig azért amiért a hattyú. Zsiráf: emlős, hattyú: madár. És hogyan fojtanád meg a zsiráfot? Felakasztanád? Nincs olyan magas ember vagy fa.

Elhallgat Éva, ajkai bezárulnak és visszafekszik a matracra. Most már senki nem mer nevetni. Percekig ismét csak a cigaretta csikkek szaporítása folyik. A zajtalan világban kivehető, ahogy serceg a dohány és az azt összefogó papír.

Ahhoz képest, hogy egy pincében vagyunk a plafon a padló fölött körülbelül két és fél méterrel van. Csak egy ablak van, de az sincs nyitva. Ajtó sincs, csak a felszínre vezető lépcsők és azok legtetején egy csapóajtó. Mária leteszi a könyvét, elnyomja a még csak félig elszívott cigarettáját s leugrik az asztalról. Nem néz senkire, csak elindul a lépcső irányába. Kordbársonyból varrt szoknya és kötött, zöld pulóver van rajta, se zokni se cipő. Szemmel láthatóan melltartót sem visel közel huszonkét éves testén. Nem gondolta úgy, hogy bárkivel meg kéne osztania merre megy. Az ennek a ténynek a felderítésére irányuló kérdések hiányában úgy vette észre senkit nem érdekel. Felsétál a lépcsőn, majd becsukja maga után a csapóajtót.

Józsi még végigszívja cigijét, elnyomja. Feláll, s visszaül úgy ahogy kényelmesen érzi magát a fotelben.

- Nézem ezt a képet és kedvem lenne nekem is festeni. – úgy érezte van ez a gondolat a fejében és meg kell osztania a szobában lévőkkel. Körbenéz, mert szeretné figyelni az arcokat milyen mimikai reakciók jelentkeznek mondata után. Dávid rámosolyog, Éva hasán feküdve párnába fúrja arcát. Péter pedig már nyitja száját.

- Van fönt állvány és festék, használhatod ha anyám nem fest.

A kijelentést örömmel fogadta Józsi, mivel egyre jobban kezdett elgondolkozni azon, hogy tudja majd összeszedni mit is akar a vászonra felvinni.

- Én azt festeném le, amint egy nő megragadja féltve gyermekét. Ezen a képek lévő nő volt valaha az a gyerek. – szólal meg váratlanul Tamás. Hangja középmagasan cseng a dohányfüstös levegőben. Testén csak egy egyszerű trapéznadrág van, ami valami lenge vászonból készült. Szeme barnás tükrében a jó megfigyelő talán láthatná a kész képet.

- Úgy ragaszkodik gyerekéhez az anya, hogy körmei belemélyednek a kislány karjába és kibuggyanása után végigcsorog a vér egészen a csuklójáig.

- Azt mondod azért sír, mert erre emlékszik éppen vissza?

- Lehet, ezen nem rágtam még magam végig.

A csendbe egy apró zaj ivódik be, gondolkoznak az emberek. Próbára teszik agyukat. Fejükben lévő kút legmélyére leúsznak minden információért. És lélegzet visszatartva dobálják a felszínre a fontosnak látszó tárgyakat, adatokat. Egyikük észreveszi, ha túl sok dolgot hajít ki a vízszint csökken és nem tud kimászni. Ha pedig túl sok dolgot találna ki, a kútból kiöntene a víz.

- Rohadj meg te seggfej. – válaszol a csönd némaságára Józsi.

- Most meg mi van? – szolid, félénk kérdés a riadt arcú Tamás szájából.

- Kérdezés nélkül elkezdesz magyarázni és teljesen összezavarsz. – érthetetlenül agresszív reakció; feltételezhető, hogy irigység motiválja a gondolatait. Arcára kiül egyfajta arckifejezés, amire a tanácstalanság a lehető legjellemzőbb.

- Te írjál könyvet, és nem zavar, hogy háttal ülsz a képnek? – Józsi már össze van zavarodva. A képpel volt elfoglalva az elmúlt fél órában, de most bebizonyította neki Tamás, hogy az ötlete –, amire gondolt – pocsék. Legalábbis biztosan rosszabb, mint a fotelben ülő barátjáé.

- Amikor lejöttem ide és leültem akkor megnéztem.

- És vegyél fel valamit, nem vagyok kíváncsi a testedre. - akkor is megalázták Józsit, ha csak ő tudja ezt a tényt. Így is fáj neki Minden lehetséges pillanatban hibát és problémát vesz észre Tamáson.

- Homophób fasz vagy.

- Én itt hagylak titeket, megkeresem Máriát. – mintha feladná a küzdelmet de lehet csak nem meri bevallani, hogy fel akar menni festeni, pedig rajta kívül senki nem tudja mi volt az elképzelése.

- Ha jössz vissza hozz le innivalót és poharakat. – ennyi reakció telt ki Pétertől. Végül is nem várható el tőle, hogy egy elég gyenge alapokon nyugvó szópárbaj miatt sirassa azt ami elveszett. Feltéve, hogy van olyan dolog, tény, érzés vagy kapcsolat ami elveszett volna. Csak agresszív szóváltás történt, minden résztvevője és tanúja tudja, hogy akik az előbb még kiosztották egymást, azok akár perceken belül is el tudják felejteni sérelmeiket, ha egyáltalán megsértették egymást. Miért? A legvalószínűbb válasz erre az, hogy mindketten ugyanolyan tisztelettel tekintenek a másikra, csak néha önzőségük miatt erről megfeledkeznek. Mindegyikük nagyra tartja a másikat, legfőképp azért, mert értelmes gondolatok kiötlőiként ismerik egymást.

- Jó’ van, hozok, csak ki ne száradj. – majd Józsi is arra távozik amerre Mária tette.

A lány a mellékhelyiséget látogatta meg miután felment a pincéből. Utána a konyhába sétált, hogy egyen és igyon valamit. Táplálkozás közben talált rá Józsi. Az étkezőasztalnál ült és a tányérján egy szendvics várta a sorsát. Azt a sorsot, hogy megegyék, poharában csekély mennyiségű ital volt, amiről azt lehetett megállapítani, hogy fehérbor.

- Jóétvágyat. – enyhe illedelmes jókívánság a szerény Józsiból, akit senki nem szólít becsületes, anyakönyvezett nevén.

- Ha nem lenne szerinted ennék? – a morcos válasz a lány szép ajkai közül törik elő. Tekintetét nem emelte fel egy pillanatra sem az asztalon nyugvó újságról, főleg miután meghallotta az érkező személy hangját, s ezáltal volt egy olyan támpont, amire magabiztosan támaszkodhatott abban a bizonytalan kérdésben, hogy vajon ki jött fel a pincéből.

- Hol voltál? – teszi fel kérdését a fiú annak a reményteljes vágynak a gondolatában fogolyként vergődve, hogy tudják folytatni a beszélgetést.

- WC-n.

- Van valami izgalmas hír? – próbál még inkább elmerülni egy érdekfeszítő beszélgetésben Józsi. Persze az újságra gondolt, amit Mária búj, mindig imádott olvasni a lány. Kedvenc írója talán nem volt, azokat a könyveket szerette, amelyekben el tudott veszi. Falta a betűket és egy pillanatban már csak azon vette észre magát, hogy ő is egy szereplő a fejében játszódó regényben.

- Ezek nem izgalmasok. Ki nem szarja le mikor lesz az álom pár esküvője?

- Aki már leszarta. Ilyen jelentéktelen dolgot csak egyszer érdemes letojni, másodjára már semmi élvezet nincs benne. – megfontolt válasza is tud születni ennek a fiúnak. A lány szemeit már nem kémleli, ő is enni készül és ezért elindult a hűtőszekrény felé. Ahogy meglátta Mária tényárán a szendvicset megkívánta, mint ahogy a leghűségesebb kutya tette volna. Sonkát a hűtőből, kenyeret pedig a konyhaasztalról vett, majd leül a lánnyal szembe és ő is hozzálát az evés legtöbbször élvezetes folyamatához.

- Szerencse, hogy csak a leszarással vagyunk így, hogy csak egyszer érdemes csinálni. – egészen addig várt a lány azzal, hogy megszólaljon, amíg le nem ült Józsi és el nem kezdett enni. Látta, hogy le lesz foglalva a szendvicskészítéssel, ezért úgy döntött addig ő is csinál valami értelmesnek tűnőt, amivel le tudja kötni a saját figyelmét: ezért olvasott tovább.

- Szerintem egy könyvet is csak egyszer érdemes elolvasni. Mit olvastál odalent? – két harapás és két nyelés közti szünetben elhangzott kijelentés és kérdés. Persze utána rögtön folytatta az evést.

- Tomi könyvét. – ez pedig az utolsó falat és nyelés utáni válasz. Mivel az étel elfogyott ezért a pohara után nyúl és annak tartalmát kezdte elfogyasztani.

- Miről szól?

- Van benne egy férfi aki annyira fél, hogy elkésik mindenhonnan, hogy „kábé” félpercenként az órájára néz. – egy pillanatig nem várt Józsi, azonnal közbevágott, mivel nem tudta, hogy vége a mondatnak, csak neki tűnt úgy.

- Tipikus, Tomi mániája ez az „idő rabszolgái vagyunk” duma.

- Nem csak erről szól. A megfelelni vágyásról és a teljesítésről.

- Az sokkal viccesebb lenne, ha a főszereplője magában számolná az eltelt másodperceket, és így tartaná fejben mennyi az idő. – kedvesen összemosolyognak, majd a beszélgetés kellemes zaját felváltja Józsi csámcsogása.

Az evés monoton zaja uralja a konyha hangvilágát, percekig nem szólalnak meg. Nincs már bor Mária poharában, ami a konyha közepén álló asztal szélén áll. Rajtuk kívül még gáztűzhely, hűtő, konyhabútor van a konyhában. Az ablakon csipkés, fehér függöny, mely egy ezüstös karnisról lóg le. A csillár, mely tökéletesen megvilágítja mindkettejük tányérját egy vörös lampion. Még itt van a bejárati ajtó és az emeletre vezető lépcső is. Józsin egy élére vasalt zsemlemorzsa színű nadrág, egy vörös-fehér csíkokkal büszkélkedő ing és egy kordbársony nyakkendő van, ami átlósan fekete-szürke csíkos.

- Örültem amikor hallottam, hogy Tominak végre elkészült a könyve, de szomorú vagyok, hogy próbálok gondolkozni és semmi nem jut eszembe. – töri meg a csendet a férfi azon által furcsa hangja, hogy még bőven van táplálék a szájában.

- Hogyhogy semmi?

- Csak az a baromság, hogy festek egy képet. A képen egy asztal, az asztalon poharak. Mindegyik pohárban egy-egy levágott ujj és persze víz van bennük, a poharakban. Aztán még a poharak mellett kések, amikkel valószínű, hogy az ujjakat levágták.

- Szerintem fess még oda pár levágott hajtincset is. És teljesen irreális színhasználattal nagyon jó képünk lesz.

Csak pár kellemes, bíztató szó kell Józsinak és rögtön visszanyeri önbizalmát. Bár legjobb hatással most az építő ötletek voltak rá. Arca előtt már az ecsetvonások úsznak és a képzeletei között, valahol a távolban már a kész művet is látja.

- Most megint annyira felvidítottál, mint 2-3 éve. – mosolygós mondat hagyja el a férfi száját, ami öt perce már majdnem sírásra görbült volna.

- Mer’ akkor még engem dugtál? – nyers, közönséges megnyilvánulás. A lány láthatóan nem akar a múltról beszélni, nem azért mert kellemetlen élmény, talán azért mert szinte csak üres élményeket tud ahhoz az időszakhoz kötni. Olyan élményeket, amiknek semmi jelentése nem volt. Amik annyira jelentéktelenek voltak, hogy legfeljebb egy érzést tudott hozzájuk kötni a legprimitívebb érző lény is. Olyan élmények, melyek után rájötte, hogy nem az akinek gondolta magát. Elfelejthető eseményeknek tartja azokat, amik akkor történtek. S ezáltal unalmasnak tűntek azok az évek.

- Tudom mire gondolsz, de kezdek elveszni. – arcuk egymás felé fordul, tekintetük összefonódik és némán keresik a szavakat, a választ és az elengedhetetlen kérdést, amire most sem tudná megmondani egyikük sem, hogy miért értelmetlen. Az előbb megszólaló Józsi leveszi nyakkendőjét és letörli vele arcáról az egyetlen, árva könnycseppet.

Mindeközben a maradék négy, pincében maradt ember ugyanolyan közömbösséggel dohányzik tovább. Mintha életüknek semmi más célja és feladata nem lenne mint az, hogy teljesen lerombolják magukat a legmagasabb fokú közömbösség és semmittevés mellett. Legjobb társuk a hamutál, mert azaz egyetlen biztos és állandó pont életükben. Minden egyes cigaretta ott leli meg végső nyugalmát, s össze is tartja őket, amikor hat emberre csak egy hamutál jut. Ott csoportosulnak körülötte, mert lehet másképp a szoba hat legtávolabbi sarkában ülnének.

Most mindenkinél van hamutál, sőt több is van a kelleténél, mivel Mária és Józsi itt hagyta a sajátját. Péter éppen elnyom egy cigarettát, majd tekintetével felméri mennyire lennének a körülötte elhelyezkedő emberek befogadó képesek arra, amit mondani akar. Percekig mérlegel, majd arra az elhatározásra adja a fejét, hogy elmondja kérdésnek is beillő mondatát és beszélgetésbe elegyedik a többiekkel.

- Azon gondolkoztam, hogy szerintem az fontos, hogy ha meghalok ki csukja le örökre a szemhéjam. – Tamás, Dávid és Éva is felemeli tekintetét és értetlenül nézi az előző mondat elmondóját. Arcukról magabiztos pontossággal olvasható le az értetlenség minden jele. Egy megfejthetetlen rejtvény számukra a kérdés és a feltevője is.

- Miért fontos? – tanácstalanságnak hangot adó, túl egyszerű mondat, mely Dávid száját hagyta el.

- Mert az egy visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan cselekedet. Pont az ilyen cselekedeteken van a legnagyobb hangsúly, ezek számítanak a legjobban. – lobbanékony hévvel, szinte mesélve mondta el a gondolatait Péter.

- És ki fogja lecsukni a szemhéjad? – talán lényegtelen ki kérdezte, de Éva volt.

- Gondolkoztam rajta, először azt hittem az a legromantikusabb, ha az ki a legjobban szeret. – megáll a beszédben és hatásszünetet tart, mintha csak hergelni próbálná a többieket.

- De szerintem az a legjobb döntés ha az akinek azt köszönhetem, hogy kinyílt.

- És ki az? A szülésorvos? – értetlen kérdés csendül fel Dávid mély orgánumának segítségével; mintha percről percre kezdene összezavarodni.

- Nem. Az anyám. – konkrét, lényegre törő válasz a pillanatnyilag senki által nem értett Pétertől. Mindenki furcsállja, hogy neki egy olyan dolog fontos, ami az anyjának az élete talán legkibírhatatlanabb kínja lenne, de végül is senki nem ad hangot a kételyének. Csöndben visszatérnek a cigaretta, hamutál, mély hallgatás szentháromságához. Dávid visszafekszik a matracra s háton fekve szívja tovább a dohánylevelekből sodort cigit. Éva visszafúrja a párnába arcát, Tamás ugyanúgy félmeztelenül ül tovább a kanapén Péter mellett. Aki most már más szemmel látja a világot: úgy, mint amikor megosztod barátaiddal, szeretteiddel, az arra érdemesekkel egy fontos titkodat.

A konyhában a komor hangulat túlságosan meghatározta a jelenlegi helyzetet. Józsi lelke régi emlékek után kutatva már máshol jár, Mária pedig fehérbort iszik. A férfi kezében a nyakkendője volt, melyet néha úgy morzsolgatott ujjai között, mint egy rózsafüzért s közben a múlt szépségéhez imádkozott. Barna szeme s apró bajsza is ugyanolyan szomorúnak látszott, mint egész erőteljes alkata, mely robosztus erődként állt a talajon.

- Az is bántott egy kicsit, hogy most itt bújod Tomi könyvét, de az én drámám soha nem olvastad el. – miután visszatért a múltba révedő tekintete ebbe a világba, - a jelenbe - ez a bántó dolog tört ki belőle.

- Öt, hat oldal volt a drámád. Fél óra alatt kiolvastam. Azért mert nem láttad a kezemben nem biztos, hogy nem olvastam soha. Többször elolvastam, mert nem értettem, azt hiszem most sem értem mit akartál vele üzenni. – most is az őszinte oldalát adta Mária, ahogy általában szokta. Persze az igazság most is az, hogy szokott hazudni, de legtöbbször csak önmaga előtt titkolja mi a valóság. Józsi az elkövetkezendő néhány percet csöndben töltötte. Régen írta ezt a drámát és próbálta összeszedni az összes elfelejtett gondolatát. Felidézte szinte az egész mű megírását. A cím felírásától egészen odáig, hogy leírta: „Vége”. Mikor úgy érezte minden olyan dolgot tud, amire Mária kíváncsi lehet felállt az asztaltól. A lány továbbra is kíváncsi tekintete a férfi arcán pihent. Józsi látva a sok kérdést a vele szemben ülő lány arcán még egy kérdéssel megtoldotta a lány fejében bolyongó kérdőjelek számát:

- Te milyen értelmet fedeztél fel a sorok között?

- A sorok között? Talán előbb értenem kellett volna a sorokat, hogy értsem mi van mögöttük. – a lány sosem volt gyenge felfogású, de ami túl bonyolult az még őrajta is kifog.

- Akkor semmit nem jelentett neked az a szöveg, ami oda volt írva? – Józsi kezd kétségbe esni, hogy talán mégis csak értelmetlen az amit írt. Tekintetében a furcsa riadtság vehető észre, mely attól fél, hogy megint értelmetlen dolgot csinált.

- Jelentett, de nem áll össze a kép. Csak részletek, amelyek nagyon távol vannak egymástól.

- Értem… - majd levegőt is vett ahhoz, hogy folytassa a mondatot, de inkább megállt a beszédben. A lány kíváncsian várt még pár másodpercig, hátha meggondolja magát Józsi és befejezi azt, amit elkezdett. Amikor látta hiába vár inkább azt látta jónak, hogy megszólaljon.

- De örülnék neki, ha most elmondanád, mert érdekel. – semmi változást nem látott Józsi arcán, a fiú továbbra is ugyanúgy bambult és a fejének belsejében járt, kereste azt ami hiba a műben, vagy azt ami az egésznek értelmet ad.

- Jó, ha érdekel. – közömbösségbe burkolózó mondatok hagyják el mostanában a férfi bajusszal díszített száját.

- A lényege a történetnek az, hogy a két főszereplő két Isten. Akik egy tűznél melegednek – érdekes kezdete a magyarázatnak, de Mária arcán a mimikai rezdülések csak még nagyobb elképedésről árulkodnak – ezt a tüzet az emberi félelem, szenvedés táplálja. – a lány arca kitisztul és most már teljesen tisztán látja maga előtt a művet. Érti elejétől a végéig. Csak ez az egy mondatrész kellett mindehhez.

- Ott van az a kád tele vízzel, azzal el tudnák oltani a tüzet, ha megteszik az emberek megszabadulnak a félelemtől és szenvedéstől, de ugyanakkor meg is fagynának az Istenek. – csend lesz úrrá a konyhában, Mária éppen feldolgozza azt amit hallott, Józsi pedig várja azt, hogy a lány véleményt mondjon az elmondottakról.

- Szép, nagyon szép. – szólal meg a lány, miután úgy érezte képes lesz végre kimondani egy mondatot. A férfi tekintete azonnal Mária arcát keresi, szeretné látni. Mindig is sokat jelentett számára az, amit ez az ember mondott. Most is megint olyannak látja azt a gyönyörű, nőies alakot, mint amikor minden nap egymásért keltek, feküdtem, éltek és haltak.

- Örülök, hogy tetszik. – majd még pár percig mosolygott Józsi. Jó látni így örülni, hiszen legtöbbször olyan az arckifejezése, mint egy gyereknek, akit állandóan vernek, majd egy nap megölelik. Az ölelés sokkal rosszabbul esik neki, nyűg és büntetés az is.

A következő pillanatban mindketten a lépcső felé fordulnak, hiszen lépések zaja üti meg fülüket. Csöndben várnak egészen addig, amíg fel nem tűnik Péter édesanyjának teljes alakja. A nő nem zavartatja magát, bár tudomást vesz a két fiatalról. Mária és Józsi enyhe zavarában egymásra néz, de a csöndet – mely kezd kínossá válni – utóbbi töri meg.

- Nem bánná, ha elkérném a festőkészletét? – teszi fel kérdését az azóta már a hűtőszekrényben kutató, középkorú nő felé.

- Én? – kérdez hátrafordulva Péter anyja, akit Juliannának hívnak.

- Persze, hogy nem bánom és azt sem ha tegeznétek végre.

- Köszi Júlia – ízlelgeti milyen dolog is tegezni, szokatlan de semmi különleges.

- Fent van, most is használhatod ha kell.

- Előbb viszek le a többieknek innivalót. – felkap a konyhabútorról három üveg ásványvizet és annyi műanyag poharat, amennyit csak el tud venni. Ezután útját a pince csapóajtaja felé folytatja és miután eltűnik a mélyben Mária Juliannával kettesben marad.

Az előbbi nő még gondolkozik, tűnődik azokon a szavakon, amelyeket nemrég Józsitól hallott. Most, hogy már érti a drámát, úgy gondolja volt értelme annak a pár évnek, amit a férfivel élt le. Akkor még nem hitte volna, hogy olyan emberré válik az akkori életének értelme, aki egy ilyen történetet tud írni. Lehetséges, hogy másoknak mindig csak olyan sorokként fog ott ékeskedni az összes betű, amik nem bírnak jelentéssel, de neki a kapcsolatukban szereplő két embert jelenítette meg. Akik szeretik egymást, de csak azért mert össze vannak zárva és elválnak egymástól, mert ráébrednek egymás valódi céljaikra. Boldognak kéne lennie, mert ők nem úgy váltak el, mint a dráma két szereplője.

- Mióta nem éltek együtt? – Júlia mindig is érdeklődve közeledett fiának összes látogatója felé.

- Ha érzékeim nem csalnak, akkor már 2 éve.

- Miért költöztél el tőle?

- Túl sok időt töltöttünk együtt és azt hiszem az alatt az idő alatt mindketten félreismertük önmaguknak.

- De örülök, hogy még le tudtok ülni, beszélgetni.

- Nem könnyű minden alkalommal, de ha észrevesszük azt az embert a másikban, akivé mindketten átalakultunk, akkor jókat szoktunk beszélgetni.

- És most mit akar mondani ezzel a hirtelen jött festési kényszerével?

Mária nem szól semmit, csak megvonja a vállát és ugyanolyan tanácstalanságot tud felmutatni erre a kérdésre válaszként, mint Julianna. Léptek hallatszanak a mélyből, Józsi most tér vissza a pincéből s kezében már nincsenek ott a poharak. A férfi tekintete először Mária arcán pihen meg, de ráébredve arra, hogy Júlia is a helyiségben tartózkodik, eszébe jut mit is szeretne csinálni.

- Akkor nem gond, ha festek? – kérdi udvariasan, enyhe félénkséggel, úgy ügyeskedve, hogy megkerülje a tegezés intézményét.

- Érezd magad otthon. – válaszol egykedvűen, szinte közömbösen, de mindenféleképpen olyan hangnemben, hogy nem számít neki mi történik. Akármi lesz a cselekedet, amit véghezvisz Józsi, őt semmiféleképpen nem fogja zavarni.

Józsi egy nem túl bonyolult kézmozdulattal int Máriának, jelezvén feléje, hogy szívesen venné, ha ott lenne mellette. A lány ugyanolyan szótlanságba burkolózva elindul az előbb őt hívó férfi után.

Az emeleten csak egy szoba van, ugyanúgy, mint a pincében. A nyitva hagyott erkélyajtó előtt van felállítva az állvány, amit kerestek, amellett egy asztal tele festékekkel, ecsetekkel és papírlapokkal.

A pincében Péter éppen ásványvizet tölt mindenkinek egy-egy műanyag pohárba. A dohányfüst most is tapintható, de senkit sem zavar. Talán csak jobban érzik magukat tőle. Miután mindenkinek van pohara és benne innivalója Péter elsétál az asztalig és kezébe veszi az oda letett könyvet. Kinyitja az elején, majd hangosan olvasni kezdi:

- Az volt az a nap, amikor meggyűlölte a valóságot. Elhitte, hogy a vétek akkor boldogít, ha minél kevesebb embernek árt. Ilyen volt a mi főszereplőnk. Legnagyobb szerelme az utcák piszka volt, mert tudta róluk, hogy nem csúnyák, hanem állandó kísérőink minden utunkon. Ezen a napon vett magának kalapot és napszemüveget és úgy járta végig az utcákat, hogy akármi történhet ő nem megy haza. Eljött az este és egy híd alatt töltötte. Fázva ébredt, majd elindult valami élelem után. Rövid séta után eljutott egy házhoz, mely mellett rengeteg kuka állt. Az egyikben turkáló férfihoz odalépett és megkérdezte tőle: „Hogy hívnak?” A férfi nem válaszolt, továbbra is keresgélt a szemétben. „Én Jázmin vagyok.” Folytatta a lány, de látta, hogy a férfi most sem akar semmit mondani. „Jó, akkor maradj egyedül, irigy féreg.” Tört elő a lányból a hangos indulat és harag. „Várj!” Kiáltott a férfi. „Ábrahám vagyok.” – Péter letette a könyvet, maga elé nézett és ábrándos tekintettel fürkészte a parketta repedéseit.

- Tetszik? – kérdezte Tomi, akinek talán fél éves munkája volt abban a papírhalmazban, ami most már regénnyé alakult.

- Jázmin és Ábrahám, jó névválasztás. – a válasz után csak bólintott a mű írója, mintha csak elrakta volna a többi elhangzott vélemény mellé.

Még hat barátján kívül eddig senki sem olvashatta a sorokat. Ha az ő véleményük elég pozitív, akkor biztosan lesz ahhoz bátorsága, hogy elvigye egy kiadóhoz, de még nem gondolkozott ilyen dolgokon. Legtöbbször azon gondolkozik, hogy miért szoktak ők hatan itt ülni ebben a lakásban? Mi értelme van annak, hogy egész napokat itt töltenek pusztán annyival, hogy dohányoznak? Eleinte azt hitte azért, mert jól érzik magukat, ha együtt vannak, de egy alkalommal, amikor továbbgondolta ezt az elméletet nem tudta miért érzik magukat jól amiatt, hogy az idő nagy részét csöndben végigülik. Volt amikor arra gyanakodott, hogy érzelmileg túlságosan szorosan kötődnek egymáshoz. Ebben az elképzelésben azért nem hitt sokáig, mert ha igaz lenne amit állít, miért van az, hogy állandóan úgy érzi nincs egyiküknek sem mondanivalója a másik öt ember számára.

Józsi már kevergeti a palettán a színeket, eközben Mária csendben ül és figyeli miképpen fejlődik az alkotás a férfi kezei között. Elsőként felvisz a papírra szürke színt, ami a padlót akarja szimbolizálni. Következő lépés elemeként vörös festéket ken az ecsetével a szürke fölé. Ez a fal lesz remélhetőleg. Majd mozaik-szerű pöttyözéssel az asztal alakját jeleníti meg az emberi szemek számára.

- Elfáradtam. – jelenti ki fél óra festés után.

- Jól nézel ki. – nyilvánul meg a lány.

- Tessék? – meglepődve próbál minden magyarázatot kihúzni Máriából a most már festői ambíciókkal rendelkező, kifáradt művész.

- Szépen mutatnak a palettán kikevert színek az elegáns ruhádon.

- Annak ellenére, hogy nem szándékosan csináltam, de így is jó. – majd mindketten az elmosolyodás mimikai jeleivel fejezik ki a másik irányába pillanatnyi örömüket. Most felhőtlen, kétségek nélkül pillant a világra Józsi, hiszen a festménnyel eddig jól haladt és semmi kétsége nincs, hogy azt higgye, nem tudja megcsinálni.

Mária öröme pedig csupán annak a pofon egyszerű ténynek tudható be, hogy a nagy művészetbe merülő „festő” teljesen összekoszolta a ruháját. Józsi mosolyogva méregeti az eddig elkészült művet, gondolkozik rajta, hogy mi legyen vele, hogyan és hol folytassa, milyen színnel? Percekig mérlegel s a legvégén hangosan kinyilvánítja meghozott döntését.

- Nem folytatom. – ellentmondást nem tűrő, magabiztos hangon ejti ki az összes hangot. Mária értetlenül néz rá, nem látja a mondat értelmét és azt sem miért ennyire biztosan volt kijelentve.

- Ha ránézek, biztosan arra fog emlékeztetni, hogy milyen jóízűt nevettünk az előbb. – a lány kedvesen elmosolyodik.

A pincében Tomi már kezében egy cigarettával ül. Figyeli az ott lévő barátait, tekintete egyik testről a másikra vándorol. Néha visszagondol egy régebbi, szép emlékre. Olyanokra, amikor egy egész hetet itt töltöttek a négy fal között. Vagy arra, amikor a kertben sátoroztak. A legszebb emléke talán mégis az, amikor találkoztak. Gimnáziumban egy szakkörön voltak és azonos csoportba osztották be őket. Majd a gondolatok sorát Dávid törte meg azzal, hogy megszólalt.

- Múlt héten kocsival mentem valahova és megálltam egy lámpánál. A mellettünk lévő járdaszigeten egy kutya volt.

- És mi ebben a megismételhetetlen? – tör ki Évából a kérdése.

- Két dolgot nem értettem. Hogy miért képes valaki kitenni a kocsijából egy kutyát úgy, hogy utána elhajt és otthagyja? A saját kutyáját, akihez emlékek kötik, akit kölyökkora óta nevelt, ő tanította neki a „leül” parancsot. Másrészt miért nem volt olyan ember, aki kinyitotta volna neki az autóját?

A többi pincében tartózkodó egyén csodálkozva áll a kérdések előtt. Péter elnyomja cigijét, majd látványosan megvonja a vállát. Tomi megvakarja a fejét, majd megszólal:

- Talán szegények voltak és magukat sem tudták eltartani.

Éva széttárja kezeit, majd hangosan megállapítja:

- Azért hagyta ott… - majd elhallgat, körbenéz, mindenkivel felveszi egy apró pillanatra a szemkontaktust, s közben gondolkozik a második kérdésen. Arra a döntésre jut, hogy azt figyelmen kívül hagyja, s ezért csak és kizárólag az elsőként elhangzott kérdésre adja meg a válasszá formált véleményét:

-… mert ember.

- Vége? - 

A semmi
 

Mit is rejthet valójában ez az egyszerűnek tűnő, mindennapi beszédünkben fontos szereppel felruházott szónak tekintett nyelvi megtestesülés? A fogalmi értelmességét keresve is logikai bukfencekkel találkozunk, amelyek arra engednek következtetni, hogy eddig bizonyos oldalairól valószínűleg teljesen ismeretlen volt ez a jelentéssel állítólag megáldott szó.
A semmi lényege az, hogy a meghatározhatatlant, a megfoghatatlant és az elképzelhetetlent akarja körülírni, definiálni értelmes, logikus válaszokkal. Az ellentmondásra ott bukkanunk rá, hogy a kérdések vagy nem alkothatók meg, vagy eleve logikai hibát rejtenek önmagukban.
Ha be tudjuk bizonyítani, hogy a semmi ellentéte létezik és még értelme is van, akkor természetesen léteznie kell magának a semminek is; a mostani emberi felfogással az ellentéte összes kétséget kizáróan a minden szó, fogalom, avagy meghatározás.
Vegyünk példának egy egyszerű mondatot: „Most mindenből elegem van.” Értelme nincs, legfeljebb egy ember számára nem értelmes, mert egyszerre minden tudás birtokosa nem lehet egyetlen egy ember sem, így nem lehet mindenből elegem.
Ezáltal számomra nyilvánvaló, hogy a semmi ellentéteként szóba kerülő minden szó értelmetlensége, a fogalom emberek általi felfoghatatlansága bizonyítást nyert, ezért joggal tekinthetnénk a semmi szót is értelmetlennek, szükségtelennek.
Azonban önmagában a semmi szóban és fogalomban is vannak ellentmondások. Vegyünk most például a „Semmit sem csinálok!” kijelentő mondatot. Az ember soha az életének, létezésének egy pillanatában sem csinálhat semmit. Először is ez a feltevés azért állja meg helyességét, mert mindig csinálunk valamit. Ha azt hinnénk, hogy nem akkor is ülünk, nézünk, hallgatunk, szaglunk, élünk, lélegzünk, ezért ha minden pillanatban végzünk valamilyen folyamatot nincs olyan pillanat amikor ne csinálnánk valamit, szóval nincs pillanat amikor semmi se történne.
Ezek állítások alapján a végső következtetés számomra az, hogy a semminek, mint fogalomnak nincs értelme, haszna és szükségessége ezért magának a szónak sincs meg ezen tulajdonságok egyike sem. A lustaságunk kifejezésére megalkotott szó, fogalom az emberek számára értelmetlen, fölösleges.
Pár gondolat erejéig visszatérnék a minden szóhoz. Arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs értelme, mert egy emberi agy nem tudja felfogni mi is az, amikor minden tudás a birtokában van. Azonban valószínűsíthető, hogy egy olyan életformának, mely ennek a megfoghatatlan tudásnak a birtokában van, kicsit többet jelent a minden és a semmi. A probléma onnan ered, hogy az emberi gondolkodás mindig is keretek között mozgott. Gondolkodásmódunk alapján mindennek van kezdete és vége, ezért képtelenek vagyunk felfogni az olyan dolgokat, mint például a végtelen világűr, vagy megmérhetetlen idő, tudás. Mindig a végső célunk felé haladunk, sosem gondolunk bele, hogy a legvégső célunk után is tudunk valahova tovább lépni. Nem sokan ismerik fel, hogy nincs végső, legvégső cél, határ.
Itt eljutottunk magához a végtelen tudás fogalmához.
Létezhet-e ilyen mértékű tudás, van-e egyáltalán ekkora mennyiségű adathalmaz? Igen, mert a szabad ésszel, emberek által érzékelhető világ, dimenzió, univerzum (ahogy tetszik) jelenlegi tudásunk szerint végtelen. Ez a tér végtelenségét, határtalanságát jelenti. Végtelen térben végtelen a fellelhető tömeg is, mivel határtalan térben határtalan mennyiségű az elhelyezkedő anyag. Mivel épp ésszel való gondolkodás után sem határozható meg az időnek a vége, vagy a kezdete ezért az is végtelen, mert aminek nem találjuk a végét és az elejét annak nincsenek önmagát körülzáró határai, akár időbeli akár számbeli ez a határ. Ha a tér, tömeg, idő hármas mindegyik tagja végtelen értékkel határozható meg, akkor feltételezhetően igaz az a feltevés, hogy az emberi ésszel felfogható és felfoghatatlan világokban minden egyes felfogható és felfoghatatlan tulajdonság, érzés, gondolat, akarat, indulat, megszerezhető és nem megszerezhető tudás és gyakorlatilag minden végtelen.
Ha minden végtelen, a felfogható és a felfoghatatlan dolgok, gondolatok, eszmék, vélelmek, fogalmak száma is, akkor eme dolgok a végtelenségük folytán nem definiálhatók az emberi agy számára, mert az nem tudja megérteni őket. Mivel nem tudunk róla pontos leírást adni, azon által fogva, hogy a tulajdonságai is végtelenek. Amit nem tudok pontosan bemutatni, azt felfogni sem tudja senki más és nem tudja a lehető legpontosabban megismerni, mivel a tökéletlen tudásunk miatt biztosan hiányzik egy olyan adat róla, ami akármilyen tulajdonsággal, jellemzővel felruházhatja és bármilyen irányba változtathatja a róla alkotott képünk. Ha valami nem definiálható rendesen, akkor azt nem is lehet megérteni teljesen, ha valamit nem lehet teljesen megérteni az értelmetlen, felfoghatatlan, hiszen talán soha az életben nem lesz arra lehetőségünk, hogy a létező összes információt magunkénak tudjuk legalább egy dologgal kapcsolatban.
Mivel az emberi agy semmit sem tud teljesen felfogni, definiálni a dolgok végtelensége miatt, ezért az emberek számára semminek sincs értelme, mert nem tudja pontosan megérteni a dolgokat, eseményeket, embereket, érzéseket, gondolatokat. Ha szerencséd van és elhiszed, hogy neked mégis valamilyen dolgokat kell csinálnod, talán gondolod, hogy valamilyen feladatod van szerencsésnek érezheted magad. 

út az örökkévalósághoz (2. részlet)

2006.08.26.

ma valahogy jobb kedélyállapotban voltam egész nap, mint tegnap; ma egyszer sem akartam meghalni, a fizikai létezés egyes elemeit próbáltam értelmezni, legfőképpen azt, hogy mi is valójában az antianyag és antirészecske, érdeklődéssel szemlélném ha találkoznék azon antianyaggal ami az engem képző részecskéknek az antirészecskéi lennének, ezek csupán az érdeklődésemet kielégítő kísérletek voltak, amivel el tudtam ütni az időt, okosabb nem lettem ettől és még túl sok hasznom se származott belőle azon kívül hogy ismét van valami apróság, amiről el tudok fantáziálni

ezen a héten leginkább azon gondolkoztam, hogy mi történt ozorán, az új ismerősök többsége jó emberként jelenik meg emlékeim között, csak a régi ismerősökkel vagyok bajban, mintha most is igaz volna az az elképzelésem, hogy minél jobban megismersz egy embert, annál jobban tudni fogod róla, hogy mennyire rossz ember, kevés olyan ismerősöm volt akiről a pozitív emlékek maradtak volna csak meg, valamiért azt érzem hogy ezek a régi ismerőseim furcsán viszonyulnak hozzám, többször tettek olyan megjegyzést, hogy furcsa vagyok, de ennek ellenére azt veszem észre hogy furcsábban kommunikálnak velem mint többi embertársukkal, bár lehet hogy csak én érzékelem csak furcsábban a világot, nem tudom mi az igazság, de ilyen okok miatt nem tudom megérteni a barátaimnak tekinthető embereket, mindig valami furcsa, apró mozzanattal elintézik hogy az egész addigi róluk alkotott képem megváltozzon,

szerencsére azaz érzésem is elég biztosnak tűnik hogy valamennyire fontosnak tűnök számukra, de ettől függetlenül bizarr dolog úgy jól érezni magamat egy bizonyos embercsoport körében, akik valamiért érdekes módon tekintenek rám, azonban lehet a legegyszerűbb magyarázat az egész gondolatmenetre, hogy paranoiás vagyok és téveszmékről, tévképzetekről írtam az imént,

az emberi kapcsolatok mindig is szokatlan dolgoknak tűntek, valahogy nem tudtam hozzászokni ahhoz hogy emberekkel kell beszélni, az még elmegy ha egy nap maximum 6-7 állandó arcnak kell elmondanom azt amit gondolok, de az már néha sok szokott lenni, hogy iskolába kell menni és egy meghatározott témáról szabad csak gondolkozni órákon keresztül, mintha lekötöznék az agyamat és foglyul ejtenék, és parancsként csak egy meghatározott témáról volna szabad gondolkoznia, izzasztó és fullasztó dolog, nagyon sok dolgot el tudok viselni és tolerálni, de azt mérhetetlenül elviselhetetlennek tartom, ha megmondják nekem hogy mit kéne csinálnom, elveszik a szabadságom ami számomra azon kevés dolgok közé tartozik amik segítségével el tudom viselni ezt a világot, már lassan abban is kezdek kételkedni hogy tényleg szabadon gondolkozom, mert persze egy olyan információhalmaz segítségével alkotom meg a gondolataimat, amiket az életem folyamán kaptam a világtól, és persze egy olyan információtömegből áramlik ez a sok adat, ami az én emberi koromat bőven túlszárnyalja,

a gondolataim is rabságban születnek, mert már előre meg van határozva hogy milyen adatok mentén alkothatom meg őket, azért sem szabadok mert elsősorban nem én döntöm el azt hogy milyen adatokat fogadok be, a fizikai testem korlátain belül mozog az emberi élet szabadsága, ami egyenlő a rabsággal, véleményem szerint a végtelen fogalmának megértése szükséges ahhoz hogy a tényleges szabadságot megérthessük,

a lényeg azonban az hogy az emberiség számára az a fogalom hogy szabadság nem létezik, mert mindig van olyan korlát ami akadályozza a létünket, akkor leszünk ebben a dimenzióban szabadok ha a tértől, tömegtől és időtől függetlenül is tudunk létezni, ehhez az szükséges hogy ne legyen fizikai testünk, súlyunk és az időben korlátlanul tudjunk közlekedni és ne öregedjünk, így nem hat ránk a dimenziónkat behatároló semmilyen tényező (ha kihagytam bármilyen kritériumot, hogy mikor nem érvényes ránk a tér, tömeg és idő elnézést, a lényeg látható és érthető)

ha a tér, tömeg, idő nem érvényes erre a létező egységre akkor felmerül az a kérdés, hogy ez a létező egység képes-e a szabadságát kihasználni arra, hogy egy másik dimenzióba átlépjen, ha igen akkor ismételten nem szabad hiszen egy olyan dimenzióban ahol a tér, tömeg, idő hármas mellett van több tényező is, csak az előbb említett 3 tényezőtől tudta magát függetleníteni a létező egység,

ezen csodálatos eszmefuttatás lényege az, hogy az egész feltételes módban volt, ha a feltevéseim igazak akkor annak csak örülni tudok

napló féleségnek indult ez az írás, de úgy néz ki valami elborult hülyeség lesz belőle, remélem legalább a pszichológusok/pszichiáterek jót fognak rajta szórakozni 

valahola világ végén


felvágnám a nyaki artériámat és a képedbe röhögve

rohangálnék és spriccelném a vért az arcodra

még mindig visszaalacsonyít az emberek moslékba

beletöltött életébe a fájdalom

és utálom ha fáj, megfeszíti minden energiámat egy

kereszten

megerősítést vártam a fájdalom eltűrésétől, de még arra se adott

erőt hogy egyedül meg tudjam fogni a kezemben

a malteros lapátot hogy befalazzam magam egy, az

agyamban agyonutánzott börtönbe

sírni tudnék néha, szilánkokként ütődnek az elmém

hólyagokkal borított burkához a becsapottság bizonyítékai

fáj, és nem tudok mit csinálni

ki akarom irtani az egészet és feltűzni egy olyan kopjafára

amiről az eddigi hibáim verejtékei hull alá

valamit meg szeretnék csonkítani, lecsapni egy tízkilós

bárddal és utána otthagyni a porban, lehet jólesne ráköpni

vagy felkényszeríteni rá egy tetszetős mennyiségű

hányást

utálni akarom magamat, kiszorítani magamból

azt a hazug akarást, hogy valami más legyek

csak elvakít és elvon erőt olyanoktól, amik

amiket nem is ismerek, amikre lehet hogy nincs is szükségem

KI VAGYOK ÉN? hogyan mondjam meg magamnak ha rájövök?

mi van ha én ezért utálni fogom magamat? teljesen mindegy

már utálom magamat

bár csak megdöglöttem volna még mielőtt kivettek az

inkubátorból

és olyan érzésem van, mintha a műtőben feküdnék

és vágnának

jött a lelkemben elbúvó, mérhetetlen mennyiségű vágyakozással

megtöltött, fájdalomtól elgyötört szeretet néhány csonkja és tudtam, hogy

csak önmagamat akarok sújtani azzal, amiért valószínűleg senki sem hibáz

tatható

és ki kell mondanom mindig, mert ha idebent marad, csak fájni fog 

cím nélkül - 1.


ott zakatolt a ritmusa a fejemben

egy olyan érzés volt, amit úgy éreztem sose tudnék

kitörölni

régóta ott volt már, de csak most tárta szét a kezeit

most jelentkezett, eddig bújt, vagy én nyomtam el mert

féltem attól mi fog bennem végbemenni hogy ha

megengedem Ennek az érzésnek, hogy kibontsa szárnyait

és felemelkedjen

felülemelkedjen rajtam, bár ez nem volt nehéz, mert én nagyon kicsi

voltam, csak egy apró pontnak éreztem magam, ami még átlátszó is

volt, ki is radírozta magát nagyon sokszor, csak azért, mert nem akart mások

útjába kerülni, bár jobban esett ha ezek a mások beletaposták a földbe

mert legalább foglalkoztak vele és nem érezte magát egyedül

nem bontott rögtön szárnyat az érzés, először lehámozta magáról a tojáshéjat

majd amikor megbizonyosodott arról, hogy a levegő, amit magába szív az

jó illatú - talán még hasznára is van - kidugta a fejét a fészekből, de egyedül nem mert kilépni onnan sose, most sem tud kilépni, inkább visszahúzódik a fészek belsejébe és feltép

néhány sebet és azokat nyalogatja, majd büszkén mutatja hogy begyógyult, bár a heg megmarad, de az nem fáj és már feltépni se tudja senki, bár még simogatva se voltak

a sebek

felülemelkedett rajtam, azt hitte

de ráébredtem, hogy azaz apró pötty kiásta magát a földből, sok

beletaposás után is

és néha még az egész országutat is meg tudja tartani a feje felett

és néha még gyenge is, de

fél is, attól hogy a gyengék elbuknak, lemaradnak

felszívja magát, mint egy szivacs és magában tartja az összes beszívott

dolgot: a szavakat, a hangokat, a hangulatokat, a halovány

látványt, a szívében dagadó érzéseket és erős

láncokat akarok széttépni, összeforrasztani a testem melegével

érzéseket akarok teremteni saját magamban

megszokásokat

amiktől hagyománnyá válik a szárnykibontott érzés léte

mert ez az érzés mindig itt ül a vállamon és

alakváltóként néha démoni igéket suttog a fülembe

de én kedvesen ránézek és megsimogatom

és van amikor visszanevet, hogy igazam van:

ezt még ő sem gondolhatta komolyan

van amikor olyan szépséges alakban ül a vállamon

hogy nem merek odanézni, mert tudom hogy ha meglátom

akkor a szexuális gerjedelem elvakítaná minden gondolatomat

van amikor alaktalan olyankor olyat súg a fülembe, hogy ő el akar szállni

ez a feladata, ezért kapta a szárnyait és magával akar vinni, mert

eléggé belemélyesztette a karmait a vállamba

azt hiszem szeretnék repülni 

A Becsület szaga

 

perzselt hússzag, - az izzó fáklyák tüzénél -

üti meg az orrod

azok elhalt végtagjai égnek

akik nem tették meg amit elvártak tőlük

várnak arra amire gondolnak, s látják azt

amitől félnek

hisznek abban ami nem létezik

ami az álmuk és ami nem teremtheti meg őket

békéjükkel

félnek attól amit látnak, félnek a sötéttől és

attól, hogy megperzseli őket a fény

átlátnak a komor függönyön, még azon is

amelyet forró aranyban fürösztenek

hisznek a hazugság hatalmában, a kövek színében

hisznek a kémény füstjében, melynek kosza megfertőzi tüdőjüket

komor arc, mely belélegzi a hús szagát

fitos orr, mely érzi az illatot

kerek ajkak, mely kiáltják az undort 

út az örökkévalóságig (1. részlet)

2006.05.10.

Ülsz a saját fejednek a mocskában, nem is tudod mit kéne vele csinálni, mellette az is megfordul a fejedben, hogy teljesen értelmetlen, senkit nem érdekel... TE is raksz rá magasról, mert nem fog zavarni semmi ami történhetne vele. Néhány pillanatra meg simogat a semmi becéző érzése, tudni véled, hogy valahol, valakik számára biztos létezik, de gondolkodni sincs kedved rajta, mert annak sincs értelme...

2006.08.24.

Eddig még ahhoz se volt kedvem, hogy üljek egyhelyben. Elment a kedvem mindentől, üresnek kéne érezni a világot, de csak azt érzem, hogy szomorú a kedvem és el szeretném felejteni azt ami mind eddig történt az életemben. Hazugnak érezném magam ha azt mondanám hogy kedvem van élni. Az igazság az, hogy el szeretnék menekülni, abba akarnám hagyni az egészet, akárhogy is hívják. Még ahhoz sincs kedvem, hogy olyan emberrel legyek, akiről tudnám, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeret. Semmihez sincs kedvem, valahogy elbaszottnak érzem az egész világot, mintha most érezném az összes hibáját az elmémben és egyszerre zavarnának.

Fáradtnak érzem a testem és lelkem, szeretném ha egyszerre mindkettőt megmérgezné valami ocsmányság, amitől mindenki fél, akkor talán véget érne az egész amit úgy szeretnék hívni, hogy élet.

2006.08.25.

már körülbelül 1 hete érzem azt, hogy meg akarok halni, csak azért mert hiszem h ennél csak jobb dolgok történhetnek és mert az ember egy olyan haszontalan és a természetre káros hatással lévő élőlény aminek el kell pusztulnia és nem érdemel kegyes, dicső halált, ezért saját keze által kell megdöglenie, mert egy szánalmas dolog

utálom azt hogy nem tudom miért van rossz hangulatom, nem tudom hogy ez rossz hangulat-e egyáltalán, vagy csak szánalom amit valami felismerhetetlen dolog iránt érzek, legalábbis remélem h nem magamat akarom megszánni, mivel attól felfordulna a gyomrom, nem ilyennek képzelem el önmagam, olyan mércét akartam mindig is felállítani az emberi aggyal felfogható értékrendszer segítségével, amibe ez nem illik bele, megszánni magam még akkor se akarnám ha az én általam legrosszabbnak gondolt dolgon kéne átmennem

ellaposodik a legtöbb dolog, mintha nem érdekelne, valahogy mintha meguntam volna a körülöttem lévő világot

tudom h rengeteg új dolgot tudna tanítani nekem a külvilág, de inkább a bennem megfoganó világot szeretném pontosabban megismerni, mintha azaz érzésem volna hogy abból többet tudnék tanulni, de eddig még sosem sikerült teljesen elmerülni benne, sosem sikerült teljesen abban élni, gondolkodni, pedig tudom h abban tudnám magamat a legjobban érezni, abban tudnék kiteljesedni, várom azt a napot amikor ez a vágyam beteljesül 

Gyermekként akkor éreztem magam biztonságban, amikor megölelhettem az apukámat és a puha, zöld pulóverének az illatát magamba szívtam. Minden probléma megszűnt a világon akkor. A világ legtermészetesebb illata és tapintása volt.
Most már sehol és senkivel nem érzem magam biztonságban. 

fel szeretnék mászni egy hegyre
aminek jeges hajjal van felszórva a hava
kívánom, hogy bele tudjam
vizelni:
felvágott szemhéjammal is szemet fogok hunyni
minden elvetélt elmeszüleményed előtt
és nevetni fogok minden percben azon
a halántékon ütlegelt gondolaton,
amitől téged pattintott ki az
isteni szikra

folyamatosan érdeklődve követem minden élet-
helyzetedet, attól kezdve hogy alszol
egészen odáig, hogy meghalsz
és mindegyikben ugyanolyan egyenlően
egy lapos papírrá degradált az,
hogy mások légüres térből beszélnek hozzád

sikert akarsz elérni, és minden inadat megfeszítve
húzod az igát és saját magadat ütlegeled
a rabszolgád korbácsával
még ki is helyeztél a talajra egy hatalmas deszkát
amiben a célegyenesben a biztonság kedvéért
el fogsz hasalni

a győzelemhez csak egy valaki nem fog gratulálni
az pedig te leszel, mert értelmet sem találsz
abból, amiből te vagy
nem látod a fény és a savas hányás között
éktelenkedő különbséget

fogd fel hogy amikor semminek sincs értelme
akkor az anyád sírása hallatán se fogod tudni
rávenni magad az értelem szikrájának
kicsiholására
mert mindenki oda fog hajolni az öngyújtód fölé
és minden egyes apró szikrát le fognak köpni 

Tisztán emlékszem rá, hogy valamikor hat éves koromban ültem a gyerekszobában az ágyon. Ekkor még a nővéremmel közös szobánk volt. Reggel volt és öltöztem az iskolához. A még be nem vetett ágyneműn ültem és egyszercsak villám-szerűen a fejembe csapott a gondolat, hogy én létezem. Tudtam, hogy ott vagyok, felfogtam a létezésemet és próbáltam megérteni mi az a látás, tapintás, szaglás. Próbálgattam, hogy hátha most a tapasztalás során megértem jobban az érzékelések lényegét.
Azóta is sokat gondolkozom azon, hogy miért mindig pont azt a pillanatot kell átélnem, amelyiket éppen látom. Mi ennek a jelentősége? Miért pont azt élem most át, hogy gépelek és próbálom felfogni saját létezésem értelmét a saját szavaimon keresztül? Miért? A világ legegyszerűbb kérdésére nem találom a választ. Élek, de nem tudom miért, csinálok valamit, de nem tudom miért. Olyan mintha olvasnál egy könyvet, de nem tudnád miért olvasod.
Ott hat évesként feltettem egy kérdést saját magamnak, utólag visszatekintve mintha meg akartam volna adni az irányt az életemnek, az agyamnak: mit kell keresni.
Megtaláltam? Közelebb vagyok hozzá? Nem, ahogy egyre csak keresem, egyre távolabb kerülök tőle, mintha a saját kutyám lennék és a saját farkamat kergetném. Nincs, nem is volt. Ott hat évesen és most itt huszonöt évesen ugyanaz a kérdés és ugyanaz a válasz. Pedig okosabb lettem, többet tudok magamról, többet értek a világból, az életből. Van meggyőződésem minden téren. Valami viszont nem változott: az érzékelésem.
Vagy nem is tudom, a működési mechanizmusuk ugyanaz; de módosítottam őket, befolyásoltam mindegyiket és láttam, hogy mennyi más módja van mindegyiknek. Így jutottam el egy olyan hithez, amit szentül hiszek. "Szentül". Amit láttam, éreztem, szagoltam, tapintottam és teremtettem, az eljuttatott egy olyan világlátáshoz, amiben mindenre tudok választ adni, csak arra nem, amit ott és akkor hat évesen feltettem magamnak.
Mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy erre is legyen válasz? Mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy értsem a "minden" és a "semmi" közti különbséget (vagy egyáltalán a jelentésüket)? Mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy el tudjam viselni az emberi test adta szánalmas nemlétezés és létezés libikókáját?
Volt az életemben egy olyan korszak, amikor bármerre mentem és bármit csináltam, sose éreztem azt, hogy elegendő lenne azt látni, hallani, érezni, tapintani, szagolni és gondolni amit ott és akkor átéltem. Kevés volt, hiányzott a lényeg, mintha egy függönnyel eltakarták volna. És levágták a függöny-zsinórt. Nem lehetett elhúzni. Valami homályosan derengett mögötte, de legtöbbször csak inkább összezavart és kétségbe ejtett. Tudtam, hogy van ott valami, tudtam, hogy máshogy is kell lennie, de nem éltem át sose.
Igen, fogyasztottam kábítószert és igen, megőrültem tőle. Ti így mondanátok, de ti azt is mondjátok a kubista festőkre, hogy "ilyet én is tudnék csinálni".
Ti megtanultatok látni? Hallani? Szagolni? Ízlelni? Tapintani? Nem, csak úgy művelitek, mintha tudnátok miről van szó. De ha el kéne mondani, hogyan kell látni, fogalmatok nem lenne miről van szó.
Én minden nap megtanulok, mert minden nap mást kell tapasztalni, érzékelni; minden nap máshogy kell csinálni. Nincs két ugyanolyan nap. A tudatmódosítás gazdagít és megmutatja, hogy nem csak egy féle képpen lehet meglátni a világot, nem csak egy féle képpen lehet hinni valamiben és, hogy nem csak egy igazság létezik. Felszabadította az élmémet és megmutatta, hogy csak azok nem tudják ezt látni, akik félnek. Akik félnek attól, hogy ha meglátják a végtelen lehetőségek harcát a semmibe vonuló emberi együgyüséggel, akkor megőrülnek.
Én is megőrültem, de azért, mert egy idő után kezdtem elszakadni az emberi világtól. És nem azért őrültem meg, mert a tudatmódosítás a sátán tette, hanem mert én akartam eképpen cselekedni. Kívántam, döntöttem és megtettem. Az én általam kiválasztott út volt, tudatos döntés és helyesen jöttem ki belőle, egy olyan úton, amin emberi szavakkal leírhatatlanul csodálatos és hasznos volt végig menni.
Az emberek zombik, csak lebegnek a levegőben és csinálják a munkájukat, mint a hangyák. Sőt a hangyák hasznosabbak, mert a bolyért dolgoznak. Az emberek meg néha még önmagukért se, hanem a pénzért és egyéb rajtuk kívülállók által kreált anyagi értékekért.
Nem tanultok semmiből, mindent ugyanúgy akartok csinálni minden nap, megszokásból. De ha egy nap úgy mennétek ki az utcára, hogy tanulni akarsz abból is, hogy a hetvenkilencedik lépés után mért úgy érinti a sarkad a talajt ahogy, akkor nem lennél egy élettelen hústömeg.
Élni nem úgy kell, hogy csinálod, hanem úgy hogy felfogod a létezésedet. Tudatosan. Akarjad megérteni mit csinálsz, akarjad megérteni mi az, amit felfogsz.
Akarjál ember lenni.

Sokáig úgy gondoltam, hogy az élet egy börtön és nem családunk van, hanem cellatársaink. A rossz értelemben felfogott jelentésében. Őrlődtem a rám tekintő megvetésük mocskos hordalékában. Most már rájöttem, hogy nem engem nem fogadtak el, hanem azt, hogy nem tudtam mit kezdjek az életemmel. A céltalan bolyongásomban ők nem látták meg azt a rációval alátámasztott erőfeszítést, amit én egyenesen kaotikus vergődésnek éltem meg. Próbálkoztam, fordultam minden irányba és akartam, hogy amit éppen kedvem van csinálni, azt szeressem is, jó legyek benne és élvezzem is. Így kötettem ki a zenénél.
Mivel az írást én egy haszontalan dolognak vélem. A szavak fogjok egy olyan börtönben, amiből még a minden képzeletet túlszárnyaló emberi elme sem tudja kiszabadítani őket. Sőt, ez a csodálatosnak tekintett "elme" zárta be egy barlangba. Ahol még Jézus se tudott volna feltámadni.
A szavak üresek, önmagukban csak betűk, jelek. Az emberi agy tölti fel őket jelentéssel. Például van két szó, ami ugyanazt jelenti, csak más nyelven. A kultúrák különbözősége miatt a jelentésük alatt mégis teljesen mást kell érteni. Vagy mért van az, hogy a hangutánzó szavak más és más nyelven máshogy hangzanak? Máshogy hallanánk?
Mindenkinek ugyanolyan a füle.

Minden értelmet nélkülözve lüktet a fejemben a nyomasztó túlsúly. Amit a lényegtelenségből kiszakadó emlékek okoznak. Túl sok van belőlük, a múlttal töltöm fel az agyam közepén tátongó kutat. Onnan kéne kimernem az inspirációból fakadó forrás gyümölcsét. Még mielőtt használható lenne elpárolog.
Legalábbis ma, egy olyan nap volt, amivel az üresség szerzett magának egy pontot.
Isten az üresség, nem tudsz felülkerekedni rajta. Nem tudod legyőzni, nem tudod megmondani neki, hogy rohadjon meg és takarodjon a fenébe. Isten a végtelenség.
A két véglet számunkra ugyanaz, egyiket se tudjuk felfogni, csak érzem legbelül a fejemben, hogy olyasmivel nézek farkasszemet, amit képtelen vagyok felfogni, ami ismeretlen, mindig más, mindig nyomaszt és elérhetetlen. Ha kinyújtom a kezem túlnyúltam rajta, ha magamba nyúlok nem érem el.

Szeretem a fájdalmat mert hatalmas tiszteletre tanít meg. Amikor a kín miatt szeretnéd leharapni a saját nyelvedet megtanulod, hogyan kell a fájdalommentes pillanatokra tekinteni. A fájdalom megtanít tűrni, megtanít elviselni mindent, ami fizikai vagy szellemi rossz. Megtanít tisztelni mások erőfeszítését, próbálkozását, de leginkább megtanít tisztelni a természetet és a saját testedet. Mert más nem tud akkora fájdalmat okozni, mint te magadnak; (de nem tanít meg tisztelni más fájdalomban szenvedőket, mert az lesz a normális, hogy természetesség legegyértelműbb rutinjával kötelezően elviselhetőnek tekintesz minden fizikai fájdalmat).
Kiszakítja a tüdődön keresztül a szívedet a zsibbasztó marás és csak a hátadon fekve bámulod a plafont. Első négy öt alkalommal arra gondolsz végig: "mikor fog elmúlni?". Aztán megtanulod, hogyan kell elviselhetőbbé tenni ezeket a helyzeteket. Majd arra is rájössz, milyen testhelyzetekben fog elmúlni hamarabb. Aztán eljön az, amikor nem érdekel egyáltalán. Megszoktad és már azt figyeled miben más mint az előző. Aztán megkedveled, mert látod benne a rációt és a logikát. Jogosnak érzed és tudod, hogy lerovod a tartozásodat. Ez a fizetség a szerencséért, nyugalomért, az ajándékokért, az életért.
Először még anyázol, jogtalannak érzed és bárkit, aki jelentkezne mint felelős, megölnéd. Aztán megváltozik a véleményed és inkább megszorítanád a kezét, megtiszteltetésnek éreznéd, hogy össze tudtatok futni. Meg is köszönnéd neki.
Szakítsd szét a fáradtságból szívószállal szürcsölő fejfájással a koponyám külső kérgét és tépjed le a mellkasomról a bőrt, nyúzzad le és utána tömd be vele a számat. Csináljad!
Szeretnéd, hogy megtanítsalak rá?

Meghalt és elkezdett elfolyni az idő. Mert szemen erőszakoltátok. Mert tiszteletlenek voltatok vele és legfőképp azért, mert nem értetek belőle semmit.
Szoktam látni a jövőt, el tudom képzelni. Inkább úgy helyesebb, hogy ő lát engem. Mindig megtalál, amikor új emberrel lépek kontaktusba. Odajön hozzám és felém tartja a naplómat. Én mindig kinyitom és mindig tudni akarom mi áll bennem; még akkor is, hogy ha tudom: ezzel megölöm.
Látom a jövőt, de inkább elpusztítom. Így csak félrerakom a "leptopom" hője által kettérepesztett iróasztalom fiókjába. Oda vannak címezve a meghalt lehetőségek. Nekik nyomorultabb a sorsuk, mint a ki nem nyitott borítékoknak? Róluk legalább tudtak, de őket szándékosan nyomorítják meg. Valószínűleg gyűlölnek, sőt biztos. Megvet engem a be nem következett jövőm.
Most van egy jövő, ami szeretném ha bekövetkezne, ezért nem merek rágondolni. Hagyom lógni a levegőben, a plafonról néz rám a sok felköpött szóval együtt és néha meghimbálja a szobán kereszülrohanó huzat, akivel szoktam beszélgetni, bár sajnos vele is szótlan vagyok. Ő inkább a plafonon lakó szavaimból olvassa ki mit gondolok. Úgy érzem tisztel. Legalábbis oda csak olyat merek felköpni, ami tiszteletre méltónak tűnik. A selejtet a földre szoktam hányni, sőt okádni, fosni. Térdig járok bennük.
Ide kerülnek az álmok, a szorongások, a lidércek által készített rézkarcok, melyek életem utolsó pillanataiban ábrázolnak. Itt találhatom meg az összes káromkodást, amit egy nap kimondok, az összes perverz gondolatot, minden körmondatot, amiben nemiszervek vagy testnedvek szerepelnek, kitalációk, rémképek, tévhitek, üldözési mániák, csalódások, szívrezdülések, az izzadtságtól sajgó sebek illata és lenyomata.
Le se kell nyúlnom a torkomon, jön mindez magától, szelektálom, katalogizálom mindet és amikor kinyitom a szobám ajtaját, hogy kimenjen az utcára, akkor húzom magam után a mocskot. A plafonon csüngő kincsek maradnak, nekik nem szabad látniuk a külvilágot, őket kalitkába zártam és megfüstöltem az idő deres kérgének lángjánál. A hányás körbeleng, egy burkot képző kocsonyaként remegve pattint le minden irányomba induló támadást. A nézések is visszapattannak, bár a jelentésüket szeretem megfejteni.
Szeretem kiolvasni az ítéletet mások arcából, az átlátszó kétszínűséget. Akiknek nincsen hányadékból gyúrt burka, azok felszínesek és az aurájuk gyenge, vékony.
A probléma az, hogy a kocsonyás hányásra sok minden új tapad. Kint az utcán mindig kilóméter vastag kéreg keletkezik abból, hogy másokat próbálok kitalálni. Megfejtések sikertelen eredményei lecsiszolhatatlanok. Örökre odaégtek a teflon nélküli dicstelenségemre.
Mikor visszatérek a szobámba, csak az vigasztal, hogy ha egy nap ellep nyakig a szenny, akkor a plafon közelében fogok belefulladni. Tisztelem én is őket, de mégis tudom, hogy a selejt jobban megért. Jobban hozzám simul. A gyönyörűségek már megteremtésük után kívülállók, különcök, dicsfényben ragyogó kurvák, akik az álnok magamutogatásukkal akarják közel csalni magukhoz a járókelőket.
Azok óvatlanul odalépnek, és abban a pillanatban, mikor elhiszik csodát látnak a lelkükből kiszakad egy szelet, mely sose értheti már meg, miért kell tisztelni a selejtet, a vereséget.

Minden annyira megfoghatóvá vált, hogy értelmét veszti. Minden annyira bele akar feküdni a tenyerembe és azt akarja, hogy érezzem, tapintsam, hogy inkább szeretném a tenyeremből az idegvégződéseket egyesével kiégetni.
Minden amit elkezdek az megőrül és elszalad tőlem. Bármit akarok csinálni az fejvesztve menekülés közben színtiszta szar lesz. És ilyenkor a lehetőségek nem érnek semmit, tudja az ember, hogy valami nem megy. Valami olyanon jár az agyam, amit meg akarok kapni, valami fontosnak tűnő dolog ez, amivel ki akarom pótolni a lényemet és amíg nincs a kezem közelében addig csak vergődöm és járatom a gondolataimat. Azon kapom magam, hogy hajnalban átfordulok az oldalamra és megint ott a kép: hogyan csináljam?

Egyszer egy kellemesen hűvös őszi estén felébredtem. Hajnali négy volt. Tisztán emlékszem. Kinyitottam a szememet és egy emberi alakot láttam állni az asztalom előtt. Tőlem körülbelül 3-4 lépésnyire. Nem volt ruha a férfi testén, de a sötétben csak a körvonalait tudtam kivenni, és az arcát. Az arcmemóriám az egyetlen olyan memóriához köthető képességem ami normálisan működik, használhatóan. Az örök életemre a szemembe égett az az arc. Sose lesz olyan év, amikor ne jutna eszembe Ő.
Ő volt azoknak a hangoknak a tulajdonosa, akiket hallottam.
Nem esett le akkor ott abban a pillanatban, először megriadtam és a mozdulatlanságban eltelt, végtelennek tűnő pár másodperc után ijedten kezdtem kapkodni a villanykapcsoló után. De mire megtaláltam és felkapcsoltam, sehol senki.

Most is arra próbálok rájönni, miért nem találom sehol azokat, akiktől használható tanácsot várok? Miért nincsenek ők sehol? Hova tűntek? Mért kell egyedül néznem ezt a végtelenítve elindított videót? Kurva anyátokért kell egyedül hagyni.
Pedig biztos vagyok benne, hogy érzik a szükségemet. Érezniük kell, hogy a hiányuk okát keresem, mert égetően fontosnak élem meg ezt az érzést. Rányomja a bélyegét a napjaimra és tudni akarom. Látni akarom őket, mondani nekik mi történt és várni a válaszukat, a tanácsot.
Pedig valójában tudnom kéne, hogy teljesen egyedül kell lennem minden egyes pillanatban. Csak úgy van értelme az életnek. Az ember attól ember, mert ismeri önmagát. Én pedig ha emberek között vagyok őket ismerem meg és azt a torz képet, amit rajtuk keresztül látom visszatükröződni. Az mindig hamis és beteg. Az emberi környezet bezár egy ketrecbe és elkezdik rámszorítani a vasakat. Amikor már annyira közel van, hogy a húsom és kibuggyan a lyukakon, akkor muszáj elszöknöm. Elszöktem az anyámtól is, az első szerelmemnek hitt "semmilyen valakitől" is. A múltamból is kiszöktem, ott széttéptem a rácsokat és beolvasztottam a fémet. Az anyám esetében a "valamilyen senki" nyitotta ki az ajtót. A tévesnek hitt érzelmek esetében pedig a mocsokban fürösztött, spermiummal kevert emberi agyvelőig aláztam le magamat. Annyira összementem a saját szememben, hogy kifértem a rácsok között.

Azokért a dolgokért élünk, amik nem is léteztek soha.

Elhasználódva érzem magam, de mégse csináltam semmit. Ki akar szakadni a helyéből az agyam. Le akarja tépni magát, a saját kezével akarja megnyúzni magát a homloklebenyem.

Szeretnék látni egy alagutat, mert még azt se tudom merre induljak el, hogy feltűnjön egy a távolban. Pedig lehet olyan sötét van ebben az alagútban, hogy nem látom már régóta benne vagyok. De lehet, hogy meguntam az alagutat és elkezdtem egy másik járatot ásni magamnak. Pedig lehet, hogy egyáltalán nem vagyok tisztában azzal, hogy mit csinálok és melyik világon érzem magam.
Egyszer egy diónyi bogár nem létező szíve helyén szeretnék dobogni. Egyszer a saját fejemben szeretnék egy függőágyon aludni, máskor pedig nappá óhajtanék válni. De szigorúan csak azt a pillanatot vágyom átélni, amikor vörös óriássá duzzadok és magamba nyelem a Földet.
Soha nincs kétszer ugyanaz a világ, két egymást követő napon. Minden nap máshol nyomorítom meg a hitemet, a lelkemet és a képességemet, hogy annyira erősnek érezzem magam újból, hogy meg tudjam teremteni mindenki számára a kiutat ebből a süppedő mocsárból. Már prófétának se akarok hinni senkit. Csak összezavart babona, ami a remény apró, alig pislákoló, egy nyáltalan köpéssel is kioltható lángját hivatott ébren tartani. Amelyik feladatra mindenki jelentkezik, azt szarjátok le. Arra senki sem érdemes, az nem is létezik, amit mindenki meg akar csinálni. Az csak a túlhajszolt illúzió által összetartott fekáliátok eredménye. Mindenkinek benne van az ürüléke, anyádé is és a tiéd is. Attól érzed különös képpen büdösnek. Ne akard megtenni. Legfőképp, azért, mert magadat se tudod megváltani.

Összegabalyodtak a húrok és most a gondolataimat végignézve, képtelen vagyok szétoldani a csomókat. Csak lüktetés és heves hullámzás van, nem tudok megragadni semmit.

Egyszer mindenki azt hiszi, hogy van egy problémája. Aztán úgy gondolja, hogy megtalálta rá a megoldást. Aztán amikor nem csúszik ki a kezéből a lehetőség, akkor boldog, mert úgy gondolja, hogy a problémának vége lesz. Kipótolhatja a megoldás adta lehetőségekkel, a munkával, az elfoglaltsággal. De aztán jön egy óvodástársad és a lapátjával szétüti a homokváradat. Kéjelegve kiül az arcára az élvezet és ha tudná mi az, akkor ott helyben orgazmusa lenne. Az agyában minden valószínűség szerint a heroin által kiváltott reakciók mehetnek végbe. Mert ha megint lát egy várat odarohan és üti. Akkor lehet már két lapátot visz, vagy ököllek is püföli és rúgja is. Hogy hatékonyabb legyen, hogy gyorsabban felérjen a vár-pusztítás csúcsára. Szánalmas függők. Azok is, akik abban akarnak gyönyörködni, hogy mennyire csodálatos várat tudtak építeni. Magából a földből, amit úgy nevez meg elég sok forrás, hogy a mi testünket is abból formálta egy világhíres filozófus. Nagyon sokan hivatkoznak rá, pedig ugye nem kéne a nevét szájadra venni.
Szerintem ő is függő volt. Nagyon akart valami olyat formálni, amilyen ő. Nárcisztikus.

Halandók vagyunk mind, de senki se akar meghalni. Szerintem már ezzel, mindenki megtagadja a létezésének a legfőbb értelmét. Gyáva férgek vagytok, akik csúszkálva mozognak.

A vágyak ijesztőek és sose tudtam eldönteni, hogy ők félnek tőlem jobban, vagy én tőlük. Vasmarokkal akarom megtartani őket, a szívemhez szorítani mindet, de amikor megszűnnek létezni fáj, hogy nem tudom őket belefolytani a bal kamrámban áramló vérbe. Ezért néha én elébe megyek a dolgoknak és saját kezemmel elpusztítom őket, feldarabolom vékony és képmutató testüket egy boncasztalon, majd két szelet kenyér közé teszem húsukat és odaadom az álmaimnak. Azok telhetetlen étvággyal mindent megesznek, fel se fogják miket nyomtam már le a torkukon. Tudatlan állatok, csak úgy lebegnek a levegőben, mintha annyira fontosak lennének, hogy alattuk kell tartózkodnia mindenkinek, ők akarnak a világ tetején ülni. Törlik magukból a vért és azt a sok dolgot, amit magával szokott sodorni: az életet adó oxigént, a tüzet minden szemből, amit aznap láttál és a fagyos jeget a szívekből.
Álomszerűen szép akar lenni minden, és még akkor sem torz ha visszafelé mondod el. Nevetségesnek kéne hinned ezt itt mind. Mosolyogni kéne rajta, főleg nekem.
A vágyak után futok most is, de nem tudom melyik leomlani készülő sziklára kéne ugranom, hogy közelebb kerüljek a vágyhoz. Meg akarom ragadni a torkát, és be akarom teljesíteni a vágy vágyát. Meg akarom erőszakolni őt, mert minden vágy ezt kívánja tőled. Hogy durván, vadul és kegyetlenül tedd magadévá. De úgy, hogy megalázó legyen neki és te is félőrült, önálló állatoknak érezd a végtagjaidat; és annyira dobd el a tettedtől a józan eszed egy feneketlen tócsa mélyére, hogy ha egy rulett asztalhoz lépnél a születésed emlékét is feltedd tétnek.
Te emlékszel milyen volt megszületni?

Elérkeztem egy tisztásra. Csupasz volt, mint amilyen fedetlennek érzed magad az első pillanatban. Miután kinyomott az anyád a méhéből. Új világ volt, de nem rosszabb és nem is szebb, csak máshogy rendezgette a felfoghatatlan eseményeit a kaotikus önzőség. Az érdek, ami még a fűszálat is zöldre festette, ami még a fű színét is olyan színűre festi agyadnak, amilyennek a fű akar látszani.
A tisztás üressége hűs volt és bizsergetett, felélesztette bennem azokat az emlékeket, melyeket azon a szemináriumon ülve éltem át. Sivár volt a terem, az emberi alakok is ugyanolyan hibás elképzelésnek tűntek, mint a tárgyak körülöttem és ugyanolyan taszítóak voltak, mint a vörösre festett fémváza a padoknak. Csak a hangjaik úsztak a levegőben és azok kopogtattak a fejemen, ahogy a betonon szokott bezörgetni az ütvefúró. A szavak érzelmi töltéséről tartottak órát, én pedig ültem és azt vártam, mikor ragyognak fel a csillagok a terem plafonján és mikor világlik ki egy üstökös a fejem fölött. Vártam, vártam. Mert oda kellett volna teremtődnie és én akkor pont úgy éreztem, hogy nem tudnám megtenni. Vártam, hogy újra azt érezzem, képes vagyok rá. Néztem, ahogy a néha emberi alakokat öltő csoporttársaim üresen szállnak a levegőben, ahogy a füst. Amit percekig tartottál lent. Mert a csoporttársaimtól is azt akartam, hogy hassanak rám. Változtassanak meg, formáljanak olyanná, aki nem érzi magát kívülállónak. Annyira kívülállónak, ahogy a Föld érzi magát ha rátok, emberekre gondol. Hallottam, hogy megállt az idő. Odakötözte magát a lábamhoz és láncokat a gordiuszi csomóból és Prométheusz láncából szőtték.
Tudtam, hogy a valami össze akart ott nyomni, de csak később jöttem rá, hogy belülről feszített. Egy hatalmas vákuum volt. Nehezemre esett megérteni, talán most se nevezem meg pontosan; a határtalan üresség volt az.
A tanár feltett egy kérdést: mondjunk érzéseket. Én pedig ott ültem és úgy éreztem mindjárt örök életre fogom ítélni magamat, nem jut semmi eszembe. Különböző szavak ütköztek egymással a levegőben, mindegyik engem célzott (és a számomra felfoghatatlan emberi társaságom szájait hagyták el). Nem akartam elviselni azt, hogy nem tudok mondani olyan érzést, amit magamból olvasnék ki. Egy életerős pillanatomban elkezdtem suttogni magamnak: üresség, üresség. És csak hajtogattam, de jelentkezni nem mertem, hangosan "bemondani" végképp nem, üresség, üresség, üresség. Ez is egy érzés, biztos voltam benne, helyes válaszom volt. Üresség, üresség...
Csak ez létezett. Tiszta volt, felfoghatatlan és értelmetlen. Fényesre mosta a plafont és az ereimben úgy suhant végig, mintha a fényt szeretné lekörözni. Ott abban a pillanatban tudtam, hogy eladnám azért önmagamat is, hogy ne kelljen benne léteznem.
Évekkel később megértettem, hogy az üresség egy új kezdetre kínált lehetőséget. Teljesen tiszta lapokat osztott nekem és én tölthettem ki őket, nem hagytam, hogy mások ráírjanak, ha mégis megtörténik bátran beleradírozok most is. Még abból is törölni szoktam, amit én írok. Még magamból is szoktam törölni, ha néha arra van szükség, akkor újra ráírjam egy köteg tiszta lapra, hogy üresség. Hálás vagyok most már azért, hogy akkor és ott nem éreztem magam létezőnek. Átéltem előtte sokmilliószor ahogy megszűnök, kitörlöm magam az én világomból és csak másokéban élek tovább. De azért, mert ott és akkor kimondtam, hogy a végtelen világűr, hideg, sötét, ürességével érzem magam egynek, újra tudtam rendezni az agyamban kialakult lidércek áltak szított vihart és újra tudtam írni az égboltomra szórt homokban a nevemet és újra tudtam teremteni istent és újra át tudtam érezni, hogy milyen létezni és meghalni; újra lehetőséget adtam magamnak, hogy megint a szánalmas halandóság útján véresre hányjam magamat minden érzékeléstől. Legyalultam a káoszt és a régi, rossz magomat szórtam rá, de másképp. Megmondtam, láttam, éreztem, hallottam és tudtam is.
A tisztás kivirágzott, fákat ültettek bele, néha jön egy hurrikán és gyökerestül kitépi az összeset, majd felhintik sóval és fel is égetik. De az is kurva szép tud lenni.

Felülről jött, amikor a madarak csicsergésében fürösztött éjszakában lebegtem. A hajnal hűs kezei támasztották arcomat és koncentráltam, hogy a jobb lábam után a ballal lépjek. Tág tér volt, tele fákkal, sose fogom elfelejteni a madarak hangját. Csodáltam, és hálás voltam érte, hogy ajándékukkal megleptek.
Aztán odaért hozzám, fentről. Forró volt és mint a szaunában a súlyos levegő, lenyomott. Barátságos volt, mintha már láttam volna. Az üzenete nem ért el hozzám, csak tompán lépdeltem tovább és azt se akartam felfogni, hogy abban a nyomorék gyerekek által összekalapált létezésben leledzem, amiből ki akarok szökni. Úgy éreztem, hogy már évmilliók óta ki akarok szökni. Már próbáltam, de akkor se volt kiút, akkor is elbuktam és akkor is rab maradtam a terhes anyák vérétől áztatott földig lealázott létezésben. Próbáljam meg újból? Van értelme? Nincs, inkább magatehetetlenül fetrengek saját elmém ürülékében kéjelegve és a szembesítéstől rettegve szorongok. Átélem újra az elmúlt napok minden pillanatát és hideg késként újra magamba döföm az ürességet. Ha pedig megszokom a hideg pengét, akkor felforrósítom. Mert akarom, hogy minél jobban fájjon.
Akkor, abban az időben csak az tűnt logikusnak, hogy ha kínoz minden. Ezért kívántam, hogy süllyedjek és tűnjek el a saját szemem elől is. Egy olyan pöcegödörben, amibe a saját félelmeim ürítik bele hányásukat. Ott akartam kotorászni és görcsösen kapkodni levegőért a mérhetetlen bűzben. Ott akartam kiteljesíteni azt, ahogy szándékosan lecsupaszítom az arcomról a bőrt, egy rozsdás borotvával és megfertőzöm a nyílt sebet a meg nem emésztett étel maradékával. Eggyé akartam válni azzal az undorító, szánalmas...
Amikor kimásztam fel se tűnt. Nem leszel ilyentől erősebb, csak egyszerűen tisztában vagy azzal, hogy kiket és miket kell kerülnöd. Ez még nem is akaraterő. Csak szimplán annak a kérdése merre sétálsz. Kire nézel.
Akkor tükörbe se akartam nézni, elnéztem, lehajtottam a fejemet és ha kezet mostam, szigorúan csak arra fókuszáltam. Bátor voltam? Féltem a saját tükörképemtől, nem akartam szembesülni azzal, hogy látom magamat, hogy a szemem és érzékszerveim képesek erre a primitív dologra. A létezést akartam megtagadni, legszívesebben széttörtem volna a tükröt és a szilánkokból tekertem volna egy jointot és elszívtam volna. Hogy zúzza szét a tüdőmet, lyukassza ki és fúrjon bele egészen a szívemig és pusztítson el. Jutasson oda, ahova minden mocsokból kimászó ember való. Vigyen el a halálig és tartson ott, örökre. Mert nagyon sok dolog van, aminek nem lenne szabad megismétlődnie, és a születés is ide tartozik.
Ilyen gondolatok között eszméltem fel, hogy azon a hajnalon ismét hallottam hangját. Még teljesen homályos aggyal és fázósan, szorongva valami teljesen értelmetlen zagyvaságot hablatyolt a fülembe. Hallottam, hogy valahonnan a Föld atmoszférájának széléről suttogott, de nem értettem semmit. Elkönyveltem, hogy megtörtént, végigsétáltam a parkon. A lépcsőház előtt ötven méterrel már a zsebemben szorongattam a kulcsot és próbáltam nem feltűnően körbenézni, mert rettegtem attól, hogy amint belépek a lépcsőházba, valaki beront, elállja utamat és nem tudok semerre menni. Nem történt semmi, akkor sem, sose, nem is fog.
Aludtam és azt hittem lelki nyomorúságomat kidíszítettem azzal a nappal is.

Valamit szeretnék megmutatni. Lehet nem jól fogom megközelíteni a témát, de muszáj írnom róla. Muszáj egy különleges helyet elfoglalnia; egy helyet, ami csak az övé.
Szeretném ezt az apró helyet annak szentelni, hogy írhassak magamnak magamról. Hogy szembe tudjak nézni önmagammal. Hogy ha nincs egyetlen egy ember sem a világon, akivel tudok beszélgetni, akkor itt szóba tudjak állni saját magammal. És miért ilyen fontos ez?
Mert lelkemnek olyan belső kivirágzását kezdtem el most végigszemlélni, amiből biztosan olyan színes szirmok fognak kinyílni, amit szeretnék később megnézni. Hogy újra tanulhassam ki voltam akkor.