Madarak szálltak a fejem peremére. Én kalapáltam ki, egy apró párkánynak. Bádogból volt és hajlítagattam is. Csiviteltek, hangosan és élesen. Azt akarták mondani, hogy takarodjak a francba. Ültek már ők a világ peremén is; az én fejem se különb. Előző lakhelyükön minden fényes volt, a távolban egy lüktető lila felhő úszott és buborékokat szórt.
Sose hittem, hogy valójában ilyen lehet a világvége. Tudtam, hogy csak viccelnek, tiszteletlenek voltak velem, pedig otthont adtam nekik. Ráadásul elkezdtem belőlük egy új lényt faragni. Éheztettem őket és megtanítottam mindegyiküket tűrni, a fájdalmat rávéstem az arcukra és nem lehetett azt semmivel se lemosni.
Nem akarták kifejezni hálájukat, ezért én úgy döntöttem rájuk fogok locsolni egy kannányi benzint és amíg nem visznek el a világ végére, hogy meg tudjam nézni, addig fenyegetésnek lesznek kitéve.
Élve elporladtak a világ peremén, én pedig ott áltam és büszkén néztem a tájat. Boldog voltam.
32
2010.08.28. 22:17 Artsuhtaraz
Szólj hozzá!
Címkék: jelen
A bejegyzés trackback címe:
https://latomasok-arnyjateka.blog.hu/api/trackback/id/tr752255316
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
