Néha olyan a világ, mintha a természetes fénynél is tisztább lenne. Valahol mélyen. Végtelen mesterséges álarc mögött bújkál. Úgy hiszem, ez a fény a világ szépsége. Csodálatos!
A napokban hallucináltam. Utaztam. Láttam a házunkat, közelről, a falon a koszos por szemeket. De üres volt, mint mindig. Egy lélek se jár arra. Egy kihalt vidék. Oda csak vándorok járnak megpihenni. Mintha egy kolostor lenne. És tényleg nem tudja senki mi történik a falain belül.
Még egy temetőbe is járnak emberek. Ott még laknak is. Az öröklétben.
Aztán a fényben utaztam egy távoli helyre. Ahol az elégedettség illata száll a szélben és ha megnyalt ujjunk hegyét az égbe tartjuk, utána mámorító alkohol rakódik le rá. Fogalmam sincs mi ez a hely, de jó volt látni. Sajnos nem éreztem és nem éltem át, hanem csak láttam.
Lényegében ennyi volt az egész. Lehet így is túl sokat mondtam.
Olyan érzésem van, mintha nem lenne különbség tér és idő között. Amikor meg tudod mondani a pontos időt, anélkül, hogy órát használnál. Nem számít hol vagy, az sem hogy mikor. Mert a kettő kezd egybe mosódni.
