Nyáron belevesztem az emberek arcaiba és mindegyikben saját magamat láttam, szemükbe néztem és a saját fejemet láttam tükröződni benne.
Belefüleltem az agyamba és a zajokat kiszedtem onnan, műveltem belőle zenét.
Fogalmam sincs ki vagyok, külföldön van, hogy naponta többször megkérdezik honnan jöttem, ki vagyok, mi a nemzetiségem. Ezekre tudok válaszolni, de nem tudom megmondani mi az identitásom. Inkább hallgattam magamnak magamról és nem írtam ide, pedig megfogadtam, hogy írni fogok ide, mert ez itt egy vitrin. Ide ki tudom állítani a számomra is érthetetlen gondolataimat, elrakom őket a fiókba és nem baszogatnak nap közben.

Új álmaim vannak, része az egyik régi álmomnak és ez kivételesen nem nőkről, lányokról szól.

Megint megesett velem, hogy álmodtam valamit. Egy lányról, és beleszerettem azért, mert álmunkban szerelmesek voltunk. Riasztó egy érthetetlen tudatállapotban olyan érzést tapasztalni, amit ébren se értek. Ott még pluszban hozzá jön annak a tudatnak a feszítő hatása, hogy fogalmam sincs mi az álom. Elterülök az ágyamban és szándékosan magatehetetlenné teszem magamat. Megnyugtató.
Arról álmodtam, hogy az egyik zenekari ismerősömmel együtt vagyunk, meztelenül és kiváncsian vizsgálgatjuk a másik nemiszervét, csókolózunk és mosolygunk egymásra, mert szerelmesek vagyunk, annyira, hogy még dugunk se kell és egymáséi vagyunk. Reggel ébredés után pedig az agyamban ott bizsereg a tudat, hogy beleszerettem egy tizennégy éves kislányba, ráadásul az álmomban.

Zenész leszek.