az értelmetlenség világa

1. rész

kiégett tekintettel figyelték egymást, fókuszálni nehezen tudtak és vágyaikból
akarták felépíteni az önmagukban lecsapódott hazugságokat;
az utcán álltak és egymás kezét fogták, mert más biztos
pontot nem találtak az univerzumban; de ez se volt elég ahhoz, hogy
életképesnek tűnhessenek bárki számára, ha tükrök volnának
a napfényben szédelgő árnyékokat tudnák csak visszaverni, mindenkit az
őrületbe kergetnének, oda ahonnan ők is jöttek, onnan ered a szívükből
kiáramló vér is
az utca porát megkérték, hogy rakódjon le vállukra, majd végre beteljesedett
és nem érezték egymást magányosnak; volt velük valaki, aki számításra méltóvá
tette őket, por, homok és levegő
ha mélyen egymás és saját szemükbe tudtak volna nézni egyazon pillanatban
akkor látták volna, azt a kiábrándult kishitűséget, hogy ezeket is többre tartják
maguknál és a másiknál
hármasban indultak tovább és a műanyag létből kilökött utcákon
sétálgattak, céltalanul, szótlanul
és keresték az "egyedüllétet" amiben nem néz senki az arcukba, ahol nem kell
azon erőlködni, hogy elfordítsák a tekintetüket a kíváncsi arcok elől
ahol senki nem látná, ha az utcán tennék a másikat magukévá; mert sosem egymáséi
mindig csak önmaguké, mindig csak az ürességé
mindig saját magukat akarják megfogni, de sosem sikerül
a fiú oda szokta magát képzelni a lány helyére, minden pillanatban,
szerelmes akart lenni abba a gondolatba, hogy önmagával hál, és kívánja azt a képzetet, hogy
minden ember úgy néz ki mint ő, megfogja a saját kezét és kívülről úgy néz ki egy aktus
mintha tükörrel üzekedne
a lány a hiányt látta a fiúban, azoknak az embereknek a helyét, akiket nem lát olyannak
amilyenek valójában, ezek az emberek nem szeretnének változni
ahhoz a külvilághoz idomulni, amilyent megteremtett ő, amelyiket a csendesen sírdogáló
zokogásában, a fátyolos, könnytől homályos szemén keresztül látja a legszebbnek, Alma félt
az emberekből áradó sötétségen áthidaló butaságtól,
ami fenyegeti a jeges értintéseket, ő szokta megtenni őket, csak megfeszített koncentrálással
és kimérten kegyetlen tervekkel tudta oda elhelyezni őket, ahova valók voltak
arról nem is beszélve, hogy mekkora intelligencia kellett ahhoz, hogy onnan előszedje
őket, ahol megteremtettek, ahova Isten szánta mindet, ahova kívánta száműzni
mindegyiket.

egy keskeny, szűk lift volt, az élein fém berakással, amit szélesfejű csillag csavarokkal
erősítettek oda, taszította minden egyes fém magából a hideget, roppanásig feszült körülötte a lambéria, hangosan kattant a zár, majd lassan, de biztonságos és kényelmes tempóba
elindult lefelé, a fémben ott keringett az összes jeges érintés, kopogtattak és próbáltak kitörni,
zengett a lift a zajtól; leért, perceken belül elindult felfelé
kiszállni sehol nem lehetett, a nagy végtelen paradicsom közepén
lebegett