Látomások árnyjátéka...

Tisztán emlékszem rá, hogy valamikor hat éves koromban ültem a gyerekszobában az ágyon. Ekkor még a nővéremmel közös szobánk volt. Reggel volt és öltöztem az iskolához. A még be nem vetett ágyneműn ültem és egyszercsak villám-szerűen a fejembe csapott a gondolat, hogy én létezem. Tudtam, hogy ott vagyok, felfogtam a létezésemet és próbáltam megérteni mi az a látás, tapintás, szaglás. Próbálgattam, hogy hátha most a tapasztalás során megértem jobban az érzékelések lényegét.
Azóta is sokat gondolkozom azon, hogy miért mindig pont azt a pillanatot kell átélnem, amelyiket éppen látom. Mi ennek a jelentősége? Miért pont azt élem most át, hogy gépelek és próbálom felfogni saját létezésem értelmét a saját szavaimon keresztül? Miért? A világ legegyszerűbb kérdésére nem találom a választ. Élek, de nem tudom miért, csinálok valamit, de nem tudom miért. Olyan mintha olvasnál egy könyvet, de nem tudnád miért olvasod.
Ott hat évesként feltettem egy kérdést saját magamnak, utólag visszatekintve mintha meg akartam volna adni az irányt az életemnek, az agyamnak: mit kell keresni.
Megtaláltam? Közelebb vagyok hozzá? Nem, ahogy egyre csak keresem, egyre távolabb kerülök tőle, mintha a saját kutyám lennék és a saját farkamat kergetném. Nincs, nem is volt. Ott hat évesen és most itt huszonöt évesen ugyanaz a kérdés és ugyanaz a válasz. Pedig okosabb lettem, többet tudok magamról, többet értek a világból, az életből. Van meggyőződésem minden téren. Valami viszont nem változott: az érzékelésem.
Vagy nem is tudom, a működési mechanizmusuk ugyanaz; de módosítottam őket, befolyásoltam mindegyiket és láttam, hogy mennyi más módja van mindegyiknek. Így jutottam el egy olyan hithez, amit szentül hiszek. "Szentül". Amit láttam, éreztem, szagoltam, tapintottam és teremtettem, az eljuttatott egy olyan világlátáshoz, amiben mindenre tudok választ adni, csak arra nem, amit ott és akkor hat évesen feltettem magamnak.
Mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy erre is legyen válasz? Mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy értsem a "minden" és a "semmi" közti különbséget (vagy egyáltalán a jelentésüket)? Mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy el tudjam viselni az emberi test adta szánalmas nemlétezés és létezés libikókáját?
Volt az életemben egy olyan korszak, amikor bármerre mentem és bármit csináltam, sose éreztem azt, hogy elegendő lenne azt látni, hallani, érezni, tapintani, szagolni és gondolni amit ott és akkor átéltem. Kevés volt, hiányzott a lényeg, mintha egy függönnyel eltakarták volna. És levágták a függöny-zsinórt. Nem lehetett elhúzni. Valami homályosan derengett mögötte, de legtöbbször csak inkább összezavart és kétségbe ejtett. Tudtam, hogy van ott valami, tudtam, hogy máshogy is kell lennie, de nem éltem át sose.
Igen, fogyasztottam kábítószert és igen, megőrültem tőle. Ti így mondanátok, de ti azt is mondjátok a kubista festőkre, hogy "ilyet én is tudnék csinálni".
Ti megtanultatok látni? Hallani? Szagolni? Ízlelni? Tapintani? Nem, csak úgy művelitek, mintha tudnátok miről van szó. De ha el kéne mondani, hogyan kell látni, fogalmatok nem lenne miről van szó.
Én minden nap megtanulok, mert minden nap mást kell tapasztalni, érzékelni; minden nap máshogy kell csinálni. Nincs két ugyanolyan nap. A tudatmódosítás gazdagít és megmutatja, hogy nem csak egy féle képpen lehet meglátni a világot, nem csak egy féle képpen lehet hinni valamiben és, hogy nem csak egy igazság létezik. Felszabadította az élmémet és megmutatta, hogy csak azok nem tudják ezt látni, akik félnek. Akik félnek attól, hogy ha meglátják a végtelen lehetőségek harcát a semmibe vonuló emberi együgyüséggel, akkor megőrülnek.
Én is megőrültem, de azért, mert egy idő után kezdtem elszakadni az emberi világtól. És nem azért őrültem meg, mert a tudatmódosítás a sátán tette, hanem mert én akartam eképpen cselekedni. Kívántam, döntöttem és megtettem. Az én általam kiválasztott út volt, tudatos döntés és helyesen jöttem ki belőle, egy olyan úton, amin emberi szavakkal leírhatatlanul csodálatos és hasznos volt végig menni.
Az emberek zombik, csak lebegnek a levegőben és csinálják a munkájukat, mint a hangyák. Sőt a hangyák hasznosabbak, mert a bolyért dolgoznak. Az emberek meg néha még önmagukért se, hanem a pénzért és egyéb rajtuk kívülállók által kreált anyagi értékekért.
Nem tanultok semmiből, mindent ugyanúgy akartok csinálni minden nap, megszokásból. De ha egy nap úgy mennétek ki az utcára, hogy tanulni akarsz abból is, hogy a hetvenkilencedik lépés után mért úgy érinti a sarkad a talajt ahogy, akkor nem lennél egy élettelen hústömeg.
Élni nem úgy kell, hogy csinálod, hanem úgy hogy felfogod a létezésedet. Tudatosan. Akarjad megérteni mit csinálsz, akarjad megérteni mi az, amit felfogsz.
Akarjál ember lenni.