Sose éreztem magam ennyire közel a halálhoz, sose éreztem ennyire, hogy a lelki elsivárosodást ennyire überelni tudja a magány.
Minden ember egy tükör és csak akkor létezel, hogy ha látod magadat, kapsz visszajelzést, hogy élsz. Nem láttam magamat április óta, és tudom, hogy nem fogom látni magamat évekig. Nekem így tűrhetetlen, kongó, kiábrándult, fájó egy mindennap. Sehova nem tartozom és magamhoz se tudok tartozni, mert én eredendően üres vagyok. Képtelen vagyok feltölteni tartalommal magamat, hiányzik belőle valami, sose jó, sose elég, sose szép. Amit mások csinálnak az elégedettséggel tölt el, tetszik és szórakoztat. Rájuk büszke tudok lenni, magamra nem.
Március óta úgy néz ki megtaláltam az életem célját, feladatát. Csak gyakorolnom kéne, dolgozni és semmi nem akadályoz meg benne. De június óta kezd leesni, hogy nekem nem elég az, hogy sikeres, tehetséges vagyok. Nem elég az sem, hogy ki tudom fejezni magamat és az sem elég, hogy elérhető közelségben van a cél. Látom az alagutat, amibe be kéne lépni, végigmenni rajta. De nem érdekel az alagút, hogyha közben elfed mindenki elől és senkivel nem tudom megosztani a folyamatot, hogy átváltozom.
Én így most jelen pillanatban nem látom ennek az útnak értelmét.
Úgy történnek a dolgok körülöttem, hogy tiltakozik a szervezetem, kiveti magából az összes elképzelést, ami azzal foglalkozik, hogy ezt így kell csinálnom. Fizikálisan elfáradtam és már nagyon régóta nem elég az ha kialszom magam.
Hiányzik az élet.
Hiányzik az, hogy érezzem magamat másokban, lássam azt, hogy a jelenlétem, szavaim, velem eltöltött pillanatok megmaradtak valakiben. Nem látom őket és ez csak abban igazol, hogy olyan mintha nem is léteznék.
Mi értelme az életnek úgy, hogy nem tudsz benne létezni?
Az én világom a legértelmetlenebb, se eleje se vége, csak lóg az egész. Nem tudom levetkőzni, lehet mániákus depresszióm van és orvosi segítségre szorulok, de néha olyan szépen ki tudom cselezni a saját elmémet, lehet most én gáncsoltam el magamat.
Akartam valaki lenni és kellettek hozzá tárgyak, beszerzésükhöz erkölcsileg megkérdőjelezhető tettet vittem véghez. Semmi illegális vagy bűntetendő. A tárgyak segítségével se lettem azzá, akivé szeretnék válni. Ott álltam és megint az vágott arcon, hogy egy senki vagyok ott is, előről kell felépíteni azt is.
Bármerre fordulok, mindenhol ezzel találkozom. Kiábrándító, hogy mindenben egy értéktelen kacattal vagyok egyenrangú. Bármit teszek, bárki vagyok valami nem emberi rétegben lebegtetem magam, lehet hogy följebb mint az emberek, de felfoghatatlan elmebajban kavargok, egy spirál tekerget.
Most is látok halványan egy kiutat, megvalósítható, de megint azért jöjjek ki onnan, hogy utána évek, hónapok, heten múlva megint azzal a gondolattal viaskodjam, hogy mit kell tennem, hogy túléljem saját magamat?
37
2010.10.11. 10:17 Artsuhtaraz
2 komment
Címkék: jövő jelen
A bejegyzés trackback címe:
https://latomasok-arnyjateka.blog.hu/api/trackback/id/tr52362216
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
colorstar91 2010.10.11. 18:09:01
Tudom mire gondolsz. Néha én is átélem ezt. Azt hogy bármennyire is próbálok megfelelni,akár a külsőségekkel is, hogy bármit is csinálok, azért teszem hogy megfeleljek valakinek, valaminek. És közben úgy érzem hogy mindezeket azért teszem mert ez az életcélom. Közben pedig csak az a célom hogy végre valaki elismerje a munkámat. És az a fájó érzés hogy bármennyire is erőlködök nem kapok egy jó szót sem érte. Egyáltalán nem látják mögötte a fáradozásaimat. Senki sem, nem is érdekli őket.
Azt hiszem ezt hívják szeretethiánynak.
Azt hiszem ezt hívják szeretethiánynak.
Artsuhtaraz · http://latomasok-arnyjateka.blog.hu/ 2010.10.25. 20:17:34
@colorstar91:
Hatásosan, velőbe maróan megmondtad azt, amit én nem mertem leírni. Ezért kicsit utállak.
Furcsa volt most újraolvasni ezeket a sorokat, mert azóta kijöttem ebből a lelki válságból, van egy társaság, amiben jól érzem magam és ez a pozitívum ösztönöz arra, hogy tegyem a dolgomat és próbáljak élni.
Hatásosan, velőbe maróan megmondtad azt, amit én nem mertem leírni. Ezért kicsit utállak.
Furcsa volt most újraolvasni ezeket a sorokat, mert azóta kijöttem ebből a lelki válságból, van egy társaság, amiben jól érzem magam és ez a pozitívum ösztönöz arra, hogy tegyem a dolgomat és próbáljak élni.