Látomások árnyjátéka...

Minden értelmet nélkülözve lüktet a fejemben a nyomasztó túlsúly. Amit a lényegtelenségből kiszakadó emlékek okoznak. Túl sok van belőlük, a múlttal töltöm fel az agyam közepén tátongó kutat. Onnan kéne kimernem az inspirációból fakadó forrás gyümölcsét. Még mielőtt használható lenne elpárolog.
Legalábbis ma, egy olyan nap volt, amivel az üresség szerzett magának egy pontot.
Isten az üresség, nem tudsz felülkerekedni rajta. Nem tudod legyőzni, nem tudod megmondani neki, hogy rohadjon meg és takarodjon a fenébe. Isten a végtelenség.
A két véglet számunkra ugyanaz, egyiket se tudjuk felfogni, csak érzem legbelül a fejemben, hogy olyasmivel nézek farkasszemet, amit képtelen vagyok felfogni, ami ismeretlen, mindig más, mindig nyomaszt és elérhetetlen. Ha kinyújtom a kezem túlnyúltam rajta, ha magamba nyúlok nem érem el.

Szeretem a fájdalmat mert hatalmas tiszteletre tanít meg. Amikor a kín miatt szeretnéd leharapni a saját nyelvedet megtanulod, hogyan kell a fájdalommentes pillanatokra tekinteni. A fájdalom megtanít tűrni, megtanít elviselni mindent, ami fizikai vagy szellemi rossz. Megtanít tisztelni mások erőfeszítését, próbálkozását, de leginkább megtanít tisztelni a természetet és a saját testedet. Mert más nem tud akkora fájdalmat okozni, mint te magadnak; (de nem tanít meg tisztelni más fájdalomban szenvedőket, mert az lesz a normális, hogy természetesség legegyértelműbb rutinjával kötelezően elviselhetőnek tekintesz minden fizikai fájdalmat).
Kiszakítja a tüdődön keresztül a szívedet a zsibbasztó marás és csak a hátadon fekve bámulod a plafont. Első négy öt alkalommal arra gondolsz végig: "mikor fog elmúlni?". Aztán megtanulod, hogyan kell elviselhetőbbé tenni ezeket a helyzeteket. Majd arra is rájössz, milyen testhelyzetekben fog elmúlni hamarabb. Aztán eljön az, amikor nem érdekel egyáltalán. Megszoktad és már azt figyeled miben más mint az előző. Aztán megkedveled, mert látod benne a rációt és a logikát. Jogosnak érzed és tudod, hogy lerovod a tartozásodat. Ez a fizetség a szerencséért, nyugalomért, az ajándékokért, az életért.
Először még anyázol, jogtalannak érzed és bárkit, aki jelentkezne mint felelős, megölnéd. Aztán megváltozik a véleményed és inkább megszorítanád a kezét, megtiszteltetésnek éreznéd, hogy össze tudtatok futni. Meg is köszönnéd neki.
Szakítsd szét a fáradtságból szívószállal szürcsölő fejfájással a koponyám külső kérgét és tépjed le a mellkasomról a bőrt, nyúzzad le és utána tömd be vele a számat. Csináljad!
Szeretnéd, hogy megtanítsalak rá?