Látomások árnyjátéka...

Meghalt és elkezdett elfolyni az idő. Mert szemen erőszakoltátok. Mert tiszteletlenek voltatok vele és legfőképp azért, mert nem értetek belőle semmit.
Szoktam látni a jövőt, el tudom képzelni. Inkább úgy helyesebb, hogy ő lát engem. Mindig megtalál, amikor új emberrel lépek kontaktusba. Odajön hozzám és felém tartja a naplómat. Én mindig kinyitom és mindig tudni akarom mi áll bennem; még akkor is, hogy ha tudom: ezzel megölöm.
Látom a jövőt, de inkább elpusztítom. Így csak félrerakom a "leptopom" hője által kettérepesztett iróasztalom fiókjába. Oda vannak címezve a meghalt lehetőségek. Nekik nyomorultabb a sorsuk, mint a ki nem nyitott borítékoknak? Róluk legalább tudtak, de őket szándékosan nyomorítják meg. Valószínűleg gyűlölnek, sőt biztos. Megvet engem a be nem következett jövőm.
Most van egy jövő, ami szeretném ha bekövetkezne, ezért nem merek rágondolni. Hagyom lógni a levegőben, a plafonról néz rám a sok felköpött szóval együtt és néha meghimbálja a szobán kereszülrohanó huzat, akivel szoktam beszélgetni, bár sajnos vele is szótlan vagyok. Ő inkább a plafonon lakó szavaimból olvassa ki mit gondolok. Úgy érzem tisztel. Legalábbis oda csak olyat merek felköpni, ami tiszteletre méltónak tűnik. A selejtet a földre szoktam hányni, sőt okádni, fosni. Térdig járok bennük.
Ide kerülnek az álmok, a szorongások, a lidércek által készített rézkarcok, melyek életem utolsó pillanataiban ábrázolnak. Itt találhatom meg az összes káromkodást, amit egy nap kimondok, az összes perverz gondolatot, minden körmondatot, amiben nemiszervek vagy testnedvek szerepelnek, kitalációk, rémképek, tévhitek, üldözési mániák, csalódások, szívrezdülések, az izzadtságtól sajgó sebek illata és lenyomata.
Le se kell nyúlnom a torkomon, jön mindez magától, szelektálom, katalogizálom mindet és amikor kinyitom a szobám ajtaját, hogy kimenjen az utcára, akkor húzom magam után a mocskot. A plafonon csüngő kincsek maradnak, nekik nem szabad látniuk a külvilágot, őket kalitkába zártam és megfüstöltem az idő deres kérgének lángjánál. A hányás körbeleng, egy burkot képző kocsonyaként remegve pattint le minden irányomba induló támadást. A nézések is visszapattannak, bár a jelentésüket szeretem megfejteni.
Szeretem kiolvasni az ítéletet mások arcából, az átlátszó kétszínűséget. Akiknek nincsen hányadékból gyúrt burka, azok felszínesek és az aurájuk gyenge, vékony.
A probléma az, hogy a kocsonyás hányásra sok minden új tapad. Kint az utcán mindig kilóméter vastag kéreg keletkezik abból, hogy másokat próbálok kitalálni. Megfejtések sikertelen eredményei lecsiszolhatatlanok. Örökre odaégtek a teflon nélküli dicstelenségemre.
Mikor visszatérek a szobámba, csak az vigasztal, hogy ha egy nap ellep nyakig a szenny, akkor a plafon közelében fogok belefulladni. Tisztelem én is őket, de mégis tudom, hogy a selejt jobban megért. Jobban hozzám simul. A gyönyörűségek már megteremtésük után kívülállók, különcök, dicsfényben ragyogó kurvák, akik az álnok magamutogatásukkal akarják közel csalni magukhoz a járókelőket.
Azok óvatlanul odalépnek, és abban a pillanatban, mikor elhiszik csodát látnak a lelkükből kiszakad egy szelet, mely sose értheti már meg, miért kell tisztelni a selejtet, a vereséget.