Látomások árnyjátéka...

A vágyak ijesztőek és sose tudtam eldönteni, hogy ők félnek tőlem jobban, vagy én tőlük. Vasmarokkal akarom megtartani őket, a szívemhez szorítani mindet, de amikor megszűnnek létezni fáj, hogy nem tudom őket belefolytani a bal kamrámban áramló vérbe. Ezért néha én elébe megyek a dolgoknak és saját kezemmel elpusztítom őket, feldarabolom vékony és képmutató testüket egy boncasztalon, majd két szelet kenyér közé teszem húsukat és odaadom az álmaimnak. Azok telhetetlen étvággyal mindent megesznek, fel se fogják miket nyomtam már le a torkukon. Tudatlan állatok, csak úgy lebegnek a levegőben, mintha annyira fontosak lennének, hogy alattuk kell tartózkodnia mindenkinek, ők akarnak a világ tetején ülni. Törlik magukból a vért és azt a sok dolgot, amit magával szokott sodorni: az életet adó oxigént, a tüzet minden szemből, amit aznap láttál és a fagyos jeget a szívekből.
Álomszerűen szép akar lenni minden, és még akkor sem torz ha visszafelé mondod el. Nevetségesnek kéne hinned ezt itt mind. Mosolyogni kéne rajta, főleg nekem.
A vágyak után futok most is, de nem tudom melyik leomlani készülő sziklára kéne ugranom, hogy közelebb kerüljek a vágyhoz. Meg akarom ragadni a torkát, és be akarom teljesíteni a vágy vágyát. Meg akarom erőszakolni őt, mert minden vágy ezt kívánja tőled. Hogy durván, vadul és kegyetlenül tedd magadévá. De úgy, hogy megalázó legyen neki és te is félőrült, önálló állatoknak érezd a végtagjaidat; és annyira dobd el a tettedtől a józan eszed egy feneketlen tócsa mélyére, hogy ha egy rulett asztalhoz lépnél a születésed emlékét is feltedd tétnek.
Te emlékszel milyen volt megszületni?