Látomások árnyjátéka...

Elérkeztem egy tisztásra. Csupasz volt, mint amilyen fedetlennek érzed magad az első pillanatban. Miután kinyomott az anyád a méhéből. Új világ volt, de nem rosszabb és nem is szebb, csak máshogy rendezgette a felfoghatatlan eseményeit a kaotikus önzőség. Az érdek, ami még a fűszálat is zöldre festette, ami még a fű színét is olyan színűre festi agyadnak, amilyennek a fű akar látszani.
A tisztás üressége hűs volt és bizsergetett, felélesztette bennem azokat az emlékeket, melyeket azon a szemináriumon ülve éltem át. Sivár volt a terem, az emberi alakok is ugyanolyan hibás elképzelésnek tűntek, mint a tárgyak körülöttem és ugyanolyan taszítóak voltak, mint a vörösre festett fémváza a padoknak. Csak a hangjaik úsztak a levegőben és azok kopogtattak a fejemen, ahogy a betonon szokott bezörgetni az ütvefúró. A szavak érzelmi töltéséről tartottak órát, én pedig ültem és azt vártam, mikor ragyognak fel a csillagok a terem plafonján és mikor világlik ki egy üstökös a fejem fölött. Vártam, vártam. Mert oda kellett volna teremtődnie és én akkor pont úgy éreztem, hogy nem tudnám megtenni. Vártam, hogy újra azt érezzem, képes vagyok rá. Néztem, ahogy a néha emberi alakokat öltő csoporttársaim üresen szállnak a levegőben, ahogy a füst. Amit percekig tartottál lent. Mert a csoporttársaimtól is azt akartam, hogy hassanak rám. Változtassanak meg, formáljanak olyanná, aki nem érzi magát kívülállónak. Annyira kívülállónak, ahogy a Föld érzi magát ha rátok, emberekre gondol. Hallottam, hogy megállt az idő. Odakötözte magát a lábamhoz és láncokat a gordiuszi csomóból és Prométheusz láncából szőtték.
Tudtam, hogy a valami össze akart ott nyomni, de csak később jöttem rá, hogy belülről feszített. Egy hatalmas vákuum volt. Nehezemre esett megérteni, talán most se nevezem meg pontosan; a határtalan üresség volt az.
A tanár feltett egy kérdést: mondjunk érzéseket. Én pedig ott ültem és úgy éreztem mindjárt örök életre fogom ítélni magamat, nem jut semmi eszembe. Különböző szavak ütköztek egymással a levegőben, mindegyik engem célzott (és a számomra felfoghatatlan emberi társaságom szájait hagyták el). Nem akartam elviselni azt, hogy nem tudok mondani olyan érzést, amit magamból olvasnék ki. Egy életerős pillanatomban elkezdtem suttogni magamnak: üresség, üresség. És csak hajtogattam, de jelentkezni nem mertem, hangosan "bemondani" végképp nem, üresség, üresség, üresség. Ez is egy érzés, biztos voltam benne, helyes válaszom volt. Üresség, üresség...
Csak ez létezett. Tiszta volt, felfoghatatlan és értelmetlen. Fényesre mosta a plafont és az ereimben úgy suhant végig, mintha a fényt szeretné lekörözni. Ott abban a pillanatban tudtam, hogy eladnám azért önmagamat is, hogy ne kelljen benne léteznem.
Évekkel később megértettem, hogy az üresség egy új kezdetre kínált lehetőséget. Teljesen tiszta lapokat osztott nekem és én tölthettem ki őket, nem hagytam, hogy mások ráírjanak, ha mégis megtörténik bátran beleradírozok most is. Még abból is törölni szoktam, amit én írok. Még magamból is szoktam törölni, ha néha arra van szükség, akkor újra ráírjam egy köteg tiszta lapra, hogy üresség. Hálás vagyok most már azért, hogy akkor és ott nem éreztem magam létezőnek. Átéltem előtte sokmilliószor ahogy megszűnök, kitörlöm magam az én világomból és csak másokéban élek tovább. De azért, mert ott és akkor kimondtam, hogy a végtelen világűr, hideg, sötét, ürességével érzem magam egynek, újra tudtam rendezni az agyamban kialakult lidércek áltak szított vihart és újra tudtam írni az égboltomra szórt homokban a nevemet és újra tudtam teremteni istent és újra át tudtam érezni, hogy milyen létezni és meghalni; újra lehetőséget adtam magamnak, hogy megint a szánalmas halandóság útján véresre hányjam magamat minden érzékeléstől. Legyalultam a káoszt és a régi, rossz magomat szórtam rá, de másképp. Megmondtam, láttam, éreztem, hallottam és tudtam is.
A tisztás kivirágzott, fákat ültettek bele, néha jön egy hurrikán és gyökerestül kitépi az összeset, majd felhintik sóval és fel is égetik. De az is kurva szép tud lenni.