Látomások árnyjátéka...

Felülről jött, amikor a madarak csicsergésében fürösztött éjszakában lebegtem. A hajnal hűs kezei támasztották arcomat és koncentráltam, hogy a jobb lábam után a ballal lépjek. Tág tér volt, tele fákkal, sose fogom elfelejteni a madarak hangját. Csodáltam, és hálás voltam érte, hogy ajándékukkal megleptek.
Aztán odaért hozzám, fentről. Forró volt és mint a szaunában a súlyos levegő, lenyomott. Barátságos volt, mintha már láttam volna. Az üzenete nem ért el hozzám, csak tompán lépdeltem tovább és azt se akartam felfogni, hogy abban a nyomorék gyerekek által összekalapált létezésben leledzem, amiből ki akarok szökni. Úgy éreztem, hogy már évmilliók óta ki akarok szökni. Már próbáltam, de akkor se volt kiút, akkor is elbuktam és akkor is rab maradtam a terhes anyák vérétől áztatott földig lealázott létezésben. Próbáljam meg újból? Van értelme? Nincs, inkább magatehetetlenül fetrengek saját elmém ürülékében kéjelegve és a szembesítéstől rettegve szorongok. Átélem újra az elmúlt napok minden pillanatát és hideg késként újra magamba döföm az ürességet. Ha pedig megszokom a hideg pengét, akkor felforrósítom. Mert akarom, hogy minél jobban fájjon.
Akkor, abban az időben csak az tűnt logikusnak, hogy ha kínoz minden. Ezért kívántam, hogy süllyedjek és tűnjek el a saját szemem elől is. Egy olyan pöcegödörben, amibe a saját félelmeim ürítik bele hányásukat. Ott akartam kotorászni és görcsösen kapkodni levegőért a mérhetetlen bűzben. Ott akartam kiteljesíteni azt, ahogy szándékosan lecsupaszítom az arcomról a bőrt, egy rozsdás borotvával és megfertőzöm a nyílt sebet a meg nem emésztett étel maradékával. Eggyé akartam válni azzal az undorító, szánalmas...
Amikor kimásztam fel se tűnt. Nem leszel ilyentől erősebb, csak egyszerűen tisztában vagy azzal, hogy kiket és miket kell kerülnöd. Ez még nem is akaraterő. Csak szimplán annak a kérdése merre sétálsz. Kire nézel.
Akkor tükörbe se akartam nézni, elnéztem, lehajtottam a fejemet és ha kezet mostam, szigorúan csak arra fókuszáltam. Bátor voltam? Féltem a saját tükörképemtől, nem akartam szembesülni azzal, hogy látom magamat, hogy a szemem és érzékszerveim képesek erre a primitív dologra. A létezést akartam megtagadni, legszívesebben széttörtem volna a tükröt és a szilánkokból tekertem volna egy jointot és elszívtam volna. Hogy zúzza szét a tüdőmet, lyukassza ki és fúrjon bele egészen a szívemig és pusztítson el. Jutasson oda, ahova minden mocsokból kimászó ember való. Vigyen el a halálig és tartson ott, örökre. Mert nagyon sok dolog van, aminek nem lenne szabad megismétlődnie, és a születés is ide tartozik.
Ilyen gondolatok között eszméltem fel, hogy azon a hajnalon ismét hallottam hangját. Még teljesen homályos aggyal és fázósan, szorongva valami teljesen értelmetlen zagyvaságot hablatyolt a fülembe. Hallottam, hogy valahonnan a Föld atmoszférájának széléről suttogott, de nem értettem semmit. Elkönyveltem, hogy megtörtént, végigsétáltam a parkon. A lépcsőház előtt ötven méterrel már a zsebemben szorongattam a kulcsot és próbáltam nem feltűnően körbenézni, mert rettegtem attól, hogy amint belépek a lépcsőházba, valaki beront, elállja utamat és nem tudok semerre menni. Nem történt semmi, akkor sem, sose, nem is fog.
Aludtam és azt hittem lelki nyomorúságomat kidíszítettem azzal a nappal is.