Látomások árnyjátéka...

Minden annyira megfoghatóvá vált, hogy értelmét veszti. Minden annyira bele akar feküdni a tenyerembe és azt akarja, hogy érezzem, tapintsam, hogy inkább szeretném a tenyeremből az idegvégződéseket egyesével kiégetni.
Minden amit elkezdek az megőrül és elszalad tőlem. Bármit akarok csinálni az fejvesztve menekülés közben színtiszta szar lesz. És ilyenkor a lehetőségek nem érnek semmit, tudja az ember, hogy valami nem megy. Valami olyanon jár az agyam, amit meg akarok kapni, valami fontosnak tűnő dolog ez, amivel ki akarom pótolni a lényemet és amíg nincs a kezem közelében addig csak vergődöm és járatom a gondolataimat. Azon kapom magam, hogy hajnalban átfordulok az oldalamra és megint ott a kép: hogyan csináljam?

Egyszer egy kellemesen hűvös őszi estén felébredtem. Hajnali négy volt. Tisztán emlékszem. Kinyitottam a szememet és egy emberi alakot láttam állni az asztalom előtt. Tőlem körülbelül 3-4 lépésnyire. Nem volt ruha a férfi testén, de a sötétben csak a körvonalait tudtam kivenni, és az arcát. Az arcmemóriám az egyetlen olyan memóriához köthető képességem ami normálisan működik, használhatóan. Az örök életemre a szemembe égett az az arc. Sose lesz olyan év, amikor ne jutna eszembe Ő.
Ő volt azoknak a hangoknak a tulajdonosa, akiket hallottam.
Nem esett le akkor ott abban a pillanatban, először megriadtam és a mozdulatlanságban eltelt, végtelennek tűnő pár másodperc után ijedten kezdtem kapkodni a villanykapcsoló után. De mire megtaláltam és felkapcsoltam, sehol senki.

Most is arra próbálok rájönni, miért nem találom sehol azokat, akiktől használható tanácsot várok? Miért nincsenek ők sehol? Hova tűntek? Mért kell egyedül néznem ezt a végtelenítve elindított videót? Kurva anyátokért kell egyedül hagyni.
Pedig biztos vagyok benne, hogy érzik a szükségemet. Érezniük kell, hogy a hiányuk okát keresem, mert égetően fontosnak élem meg ezt az érzést. Rányomja a bélyegét a napjaimra és tudni akarom. Látni akarom őket, mondani nekik mi történt és várni a válaszukat, a tanácsot.
Pedig valójában tudnom kéne, hogy teljesen egyedül kell lennem minden egyes pillanatban. Csak úgy van értelme az életnek. Az ember attól ember, mert ismeri önmagát. Én pedig ha emberek között vagyok őket ismerem meg és azt a torz képet, amit rajtuk keresztül látom visszatükröződni. Az mindig hamis és beteg. Az emberi környezet bezár egy ketrecbe és elkezdik rámszorítani a vasakat. Amikor már annyira közel van, hogy a húsom és kibuggyan a lyukakon, akkor muszáj elszöknöm. Elszöktem az anyámtól is, az első szerelmemnek hitt "semmilyen valakitől" is. A múltamból is kiszöktem, ott széttéptem a rácsokat és beolvasztottam a fémet. Az anyám esetében a "valamilyen senki" nyitotta ki az ajtót. A tévesnek hitt érzelmek esetében pedig a mocsokban fürösztött, spermiummal kevert emberi agyvelőig aláztam le magamat. Annyira összementem a saját szememben, hogy kifértem a rácsok között.